Hazakísért a Hold. Ősz. Zoltán Jászter

      ISBN 978-5-0055-8791-6

      Created with Ridero smart publishing system

      _Előszó

      Igaz történeteken alapuló írások, amelyekben a képzelet játszik a valósággal.

      Az olvasó egy sorozat harmadik részét tartja a kezében. Az «időszaki lap» őszi száma, emlékek és felejthetetlen történelmi tények összessége. Nem mesélni van kedvem, -inkább nem elfelejteni. Az információ özön, amely nap mint nap ér minket, megpróbálja kiszorítani és maga mögé rejteni a néhány évtizeddel ezelőtti évek megtörtént és felejthetetlen eseményeit.

      Ha az olvasónak úgy tetszik, ezúttal is tekintse a leírtakat kitalált történeteknek.

      Stradivari

      A kisfiú a tűzhely mellett ült. A nagyapja krumplit sütött. Alaposan kiválogatta a legszebbeket a kosárból, megmosta, azután hozzáértően, egyesével berakta a krumplikat a blóderbe. A finomra sült krumpli az illatával betöltötte, nemcsak a konyhát, de az egész főutcát is. Azért is, mert akkoriban a nagyapák egyebet sem csináltak esténként, csak krumplit sütöttek az unokáiknak.

      A nagymamák sem tétlenkedtek. Ők készítették mindig a főfogást. Együtt volt a család, és mi ezt nagyon élveztük. A Szabó családot is a Kossuth rádióban. Meg Amerika Hangját. Bár ez utóbbit nem nagyon értettük a csikorgó, berregő, furcsa zaj miatt, amely valami technikai hibából kifolyólag, csak a nagyszülők kedvenc rádióállomását zavarta. Mégis ez volt a legfontosabb esemény esténként. Ekkorra már a krumplit is megettük, és az edényeknek sem volt szabad lármázniuk többé, mert akkor a nagymamák kikaptak.

      Nagyon kellett figyelni, és az egyik adásban végre nekünk is üzentek az óceánon túlról: «Pulika üdvözli nagymamát a Rózsa utcában, jól vagyunk. Anyukáék ne aggódjanak, Dezső bácsi még nem halt meg.» Nagyapám azt mondta, hogy a nagymama félreértette, mert Micike nem is mondta azt, hogy «még nem halt meg». Mert az csúnya dolog lenne, és úgy esne le másoknak a hír, hogy anyukáék a halálát várják az amerikai bácsikának. Pedig nem is.

      Kisfiúként, az öregeket hallgatva, furcsa képeket festett az életről a gyermeki elme. Például, amikor arról beszélgettek a nagyapák egymás között, hogy «korábban, ez is, meg az is analfabéta volt a faluban», akkor a kisfiú azt gondolta, hogy csakis egy különleges hangszerről lehet szó, az «analfabétáról». Egy olyan hangszerről, amelyen régen sokkal többen játszottak, mint már most, az ő életében. Ilyesféle beszélgetés után történt, hogy a nagyapa kikísérte a barátait, majd amikor visszatért a házba, akkor a kisfiú bizalmasan a karjai közé férkőzött, és arról faggatta az idős embert, hogy hol lehetne beszerezni azt a fura hangszert, mert ő bizonyisten megtanulna játszani az «analfabétán».

      Máskor meg más vendégek tértek be a nagyszülőkhöz. Egyvalaki biztosan különbözött a többiektől. Nem is csoda, hiszen Hermina néninek már a neve is isteni eredetű volt. A kisfiú valahol kiolvasta, hogy a herminonák, az ős germán nép egyik törzse voltak. Isten fiainak tekintették magukat. És mire nem képesek ezek az isten fiak.

      Hermina néni, ahányszor eljött a nagyszülőkhöz, csak beszélt meg beszélt, és szavai emberfeletti képességekről árulkodtak. Annyi sok mindent tudott elmondani, hogy soha nem volt rá elegendő még a hosszú téli este sem, hogy mindent, ami a falunkban történik, alaposan deklaráljon. Ha például senki nem tudott arról, hogy valaki teherbe esett a hajadonok közül, akkor ő már azt is tudta. Nem volt előtte rejtély. Azt beszélték, átlátott a falakon is.

      Hát ezért is jó ismeretet szerezni, meg könyveket olvasni, mert azokból legalább megtudhatjuk, hogy egyeseknek közöttünk isteni eredetük van. Különben az ember összezavarodna. Persze ő sem tudott mindent. Például, ha azt kérdezték tőle, hogy miről beszélt vasárnap délelőtt a pap a templomban, azt már nem tudta ilyen alapossággal elmondani, csak azt ismételgette, hogy szépen beszélt, meg hogy mindenki sírt. Hogy miért sírtak, arra soha nem emlékezett. Pedig nagyon tehetséges asszony volt. Igaz, az ember nem jeleskedhet mindenben. Még a herminonák sem. Ez azzal is magyarázható, hogy a lényegi információ kiszorítja az elméből a kevésbé fontosakat.

      A nagyszülők fellélegeztek, amikor végre késő este az asszony tovább ment. Valahányszor kilépett az ajtón, az olyan volt, mintha magával vitte volna az egész világot. Hogy a hátán e, vagy maga előtt hengerítve, azt a kisfiú már nem tudja, de arra nagyon élénken emlékezik, hogy mennyire sajnálta azt a szegény asszonyt. Mondta is, «milyen nehéz lehet ennek a néninek, ennyi mindent észben tartania».

      Nagymama személyes tárgyai mind meg voltak jelölve. Mindegyiken ott volt a családjuk monogramja. Még a fakanálon is. Remekműveket készített velük a konyhában. Stradivari bánt ilyen jól a szerszámaival, a legjobb nevet kivívva magának a szakmában. Nagymama szívesen játszott a fakanállal azután is, hogy a cselédség már csak látogatóba járt be hozzájuk. Ilyenkor szokása volt hellyel kínálni a vendégeit és valami finomsággal megvendégelni őket. Ínycsiklandozó étel csodákat hozott létre, amelyek fogyasztása visszaröpítette az embert a békebeli világba.

      A nagymama emlékkönyvén keresztül érzékelhető az a bizakodó nyugalom, amely azokat jellemezte, akik már a Nagy Háború előtt is éltek. Szerencsére sikerült egy tejes csuporban elrejtenie dédnagyapa feljegyzéseivel együtt a könyvecskét, mielőtt a beszpeka beállított az udvarukra és elvitték a berendezést egy vörösre festett szekérrel az ideiglenes községházára. Amelyik darabra rá mutatott a lenin sapkás férfi, azokat a bútorokat elszállították. A családtagok ökölbe szorított kézzel, némán álltak és nézték, a fegyveres katonák jelenlétében, akik mögéjük sorakoztak, hogyan fosztják meg őket a múltjuktól.

      A nagyszülők múltjában lapozgatva, az ardai hegyen szerzett élményeket találom. Kislány korában nagymamát a nagyanyja és a nagyapja gyakran elvitték magukkal oda, hogy begyűjtsék a termést, vagy időnként hozzanak haza valamennyit a pince őrizete alatt álló termésekből.