a hóna alatt feltűnővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta, mert így nyilatkozott róla:
– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.
A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben újra visszatért Besztercére, s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába. Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez a haladás, ez a bölcsesség. Ez volt az ő teóriája is már.
Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell, hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személyben is?
Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról, ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akárcsak hatalmas erdők szálfái; az arca elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni, mikor az edényeket elmosogatta:
Tutaj szalad a Garamon,
Jankó pipál a tutajon.
Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behívatta egyszer a szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült még ilyenben.
– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj, hogy jobban halljam.
Anka rá is gyújtott egy melankolikus tót dalra, a »besorozott legény levelé«-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:
Tudod-e rózsám, mi az én ágyam?
Jéghideg kövön terített köpeny,
Ez az én ágyam.
Így alszom én. De hogy eszem?
Ételem lóbul, italom hóbul,
Tudod-e rózsám, így élek én.
Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:
– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!
Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez, és elkezdte a kezével simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán, lejjebb csúszott Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s durcásan eltaszította.
– Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.
Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:
– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!
De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.
– Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.
Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába, s becsukakozott, hiába jött ki Gregorics Pál utána, s hiába ismételgette az ajtónál:
– Nem eszlek meg. Bizony isten, nem eszlek meg. No megállj, Ancsura, majd megbánod.
Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy aranygyűrűvel és egy ígérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem eresztheti el, mondta, mert nem tudna már hozzászokni másnak a főztjéhez.
Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű, és megmaradt.
– De aztán megtartsa ám az ígéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer legyeskedik, hát megrúgom.
Biz az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő múltán. Ancsura megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy aranycsatos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky baroneszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.
Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő neki?
Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:
– Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?
A szatócsné nevetett.
– Ó, te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej, Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!
Ancsa megneheztelt, és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy negyedóráig rezgett, csilingelt a csengettyű.
Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét is csak az az Úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél aligha fáj jobban.
Igenis, fülbevalót akart, és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett, hogy Gregorics Pál minél előbb okvetetlenkedjék. Hiszen lehet az ilyet siettetni. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros, eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja, hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a mell pihegését is megláthassák.
Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik »granatéros«-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.
– Hm, a granatéros megbotlott valakibe.
S valóban néhány hét múlva már az egész város pletykázta a szörnyű eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. »No lám, a vén kecske házi sót nyal.« Apró, pikáns szcénákat tudtak elbeszélni, amikben sok burleszk-komikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a városban.
– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!
Az idegenek vállat vontak (Ej, dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat:
– Semmi az. Szinte természetes. Hiszen sohase volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg, és a nagy vagyon rátok marad.
Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak, s csak évek múlva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba
