az bizony elég nagy – felelte a mindenben versatus Klincsok György —, temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.
– És mennyi esküvés van évenkint?
– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.
– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?
– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyethal. Jobb esztendőkben azonban nyolcra is tehető a halálesetek száma.
– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett copfját.
– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.
– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.
– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot – tódítá Klincsok György —, és csak egy irka-firka jön róluk a bíróhoz.
– No, ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?
De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátrahúzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.
– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell…
– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet csak nem vonunk meg a papunktól!
A pap arcán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.
– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még a mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megműveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét, s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindig gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.
– Értem – sóhajtott fel a pap —, ebben a felében van a parókia földje.
Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal. Az imádság volt a domíniuma, örökké termő földjével; minden percben mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt, vigasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyicán, egy iskolatársát fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers, egyenes szavú, de jószívű. Urszinyi segíté némi kölcsönnel.
– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi. – Hja, biz az nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is csak birkák.
– Akiken nincsen gyapjú – jegyzé meg a tisztelendő nevetve.
– Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.
Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsönvett pénzzel, és egy szép őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni, s milyen édes álom esett tulajdon ágyában – azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az édesanyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen: lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog álmodni.
Nem is felejtette, nagyon szépről álmodott. Szülőfaluja rétjein pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány— s fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta volna a Palit, éppen emelte már a vesszőjét, amikor megzörögtette valaki az ablakot kívülről.
A pap felriadt, összerezzent, s kezdte az édes álmot kitörülgetni a szemeiből. Reggel volt már, a nap besütött.
– Mi az? – kiáltá.
– Nyisd ki az ajtót, Jankó!
Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások valamelyike volna, akiktől csak az imént vált meg az álomban.
Kiugrott az ágyból hirtelen, és az ablakhoz szaladt:
– Ki van odakünn? Ki szólít?
– Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki, Jánoskám, azazhogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr, hoztam valamit.
A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír előszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülről a pitvarajtót, és kilépett az eresz alá:
– Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?
De Billeghi uram, már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és a Fecske, bágyadtan eresztették le fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledőlni, próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent, érezte a hám köteleit bőrébe vágódni, s a lóbecsület nem engedi, hogy addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy kötelességérzet van.
Billeghi Máté most megfordult, és észrevette a papot a küszöbön.
– Hopp, Jankó. Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet, ugyancsak erős görcsöt csináltam rajta.
A pap egy-két lépést tett előre a szekér felé, hol Billeghi uram még mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó »ha anyád élne«, egyszerre a homlokára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kezdett, lábai megtagadták a szolgálatot.
– Anyámról beszél kegyelmed? – dadogta sápadtan. – Anyám meghalt?
– Letette szegény lélek a kanalat. De ímhol (kivevén zsebéből a fanyelű bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a húgocskád, vagy uram bocsáss, mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a tisztelendő úrral beszélek… elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját. Hová tegyem le?
S
