eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!
Mint az őrült rohant a lakóháza felé, s igen elcsudálkozott a látványra, amely előtte kitárult.
A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált, s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.
A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre, s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.
A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak, és bámészan tekintettek a papra.
– No, ez nagy szerencse – mormogta a pap —, hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthűlhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.
De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyője senkinek.
A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.
– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?
A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.
Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű éppen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy a Szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.
Ostoba fecsegés az Adamacznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A múltkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján megnyílt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét, s látta őket, amint processzióval járulának Isten ő szent felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a processziós népség között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak idején), s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.
Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, ha nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?
Hitték, mert van benne valami ésszerű, hogy Adamecznénak többet megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történt. Midőn a glogovai temetőből országútnak szakítottak el egy darabot nyolc éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át, s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt a sírban, noha halálakor, öt tanú bizonyítja, szép tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.
Hát hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő, s ha ott van őkigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…
Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint egy picinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott cammogni az úton a parókia irányában, s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte a képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).
Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, ősz hajú, meghajlott hátú, a fogantyújánál malacfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről, s egy akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.
– Akármi legyek – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) —, ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a Szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak éppen a kulcsok hiányoztak a kezéből.
A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István lucernásának, ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte, s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek a Krátki-familiától) tizennégy icce tejet ad naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott.
A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út Lehotádra. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…
Hát persze, hogy a Szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg Szent Pétert szalasztotta le az árvák és gyámoltalanok gondviselője.
Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öregasszonyai nekigyürkőztek: nosza, hamar kalácsot dagasztani, tejbekását főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.
– Jaj, lelkem, tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik szegény embertől. A szívünk kitűnő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.
A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp Veronka elé, simogassák, becézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.
A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak, s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat tett magának:
– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!
Öreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé az új tisztelendőt, s aki
