lelkünk. S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene az a mamlasz egy gyerekhez.
– Igaz, igaz, de hol vegyem…
– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.
– Igen, igen – ötölt-hatolt a pap —, de honnan vegyem én a fizetését?
Adameczné a csípőjére ütött két oldalról a két tenyerével.
– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; énrám meg az Istenre. Majd megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.
A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött látogatóba, s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:
– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No, János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.
A pap csak csendesen mosolygott, s mély áhítat rezgett lelkében. Ő is érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehelete érzik ez emberek arcán, viselkedésén… Valóban csoda történt!
Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképpen került oda az esernyő, egy percig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen összevissza nem ér öt garast.
Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt a Bjela-Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza. Vissza is hozta már a gúnárt meg egy fekete bóbitást a hóna alatt, de amikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába, s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt, s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pincét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.
Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték, s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz:
A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:
– Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!
Klincsok György bezörgetett a paphoz is.
– Nagy temetése lesz holnapután.
A harangozó betért, egy kupica pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:
– No, kántor uram – mondá —, most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.
Harmadnap csakugyan megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Besztercéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték Kopanyicára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbefúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottasház felé, hát egyszerre megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.
– Menjen kend hamar, és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva!
Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta is ő, mi az az esernyő!
– Ej no – mondá a pap türelmetlenül —, azt a nagy vászonkarika-formát értem, amit a kishúgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.
– Most már értem.
A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kisvártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet őtisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeckelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Aztán megfogván nyelénél, felemelte a feje fölé, s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan cuppogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.
A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak.
– Ezt hozta Szent Péter!
Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:
Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól, Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.
Lajkó Pál egész házanépe sírni kezdett, Klincsokné elragadtatva felkiáltott:
– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.
Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba, s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen szem sem szárazon.
Alighogy elkaparták Gongolynét, még ki sem beszélhették magukat a falu öregasszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia, bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héjaszemeivel a Tyurek Anna szép arcát, amiről a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres »mentyék«-je nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét új sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kisvártatva valahonnan csak előbukkant Srankó, és az is eltűnt a rozsokba. Ó, azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!
Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál »mennyköve«, a guta suhintotta meg.
Srankó is jómódú
