pap megelégedetten bólintgatott a fejével.
– Meglesz, minden meglesz.
– És mibe kerül az egész? – kérdezte Srankóné.
János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.
– Úgy ám – szólt Srankóné —, de adja még hozzá tisztelendő uram azt a pirosat is, hadd lássuk, hogy azzal vajon mennyivel lesz drágább.
– Miféle pirosat?
– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt az.
A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.
– Hiszen az lehetetlen! Oh, oh!
Srankóné megneheztelve pattant fel, hátraszegve a nyakát kevélyen.
– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?
– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg szép idő lesz.
Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapacitálással, ő maga jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.
– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja, lelkem szent atyuskám, a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Bíróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra Besztercebányáról, a nagy fehér oltárterítőt pediglen az ő testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.
– De csak nem tehetem magam nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek derült napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!
Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a holtnak jár, s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: »Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldusokat szokás.«
– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött, s míg a nedves szemeit törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az ujjaival annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott, s kihullott belőle egy tízforintos bankó.
Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap asztalára.
– Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.
Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben, főzőkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.
– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság éppen a Gongolynét sújtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt a szent esernyő, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit jobban haragszik, vagy még nem haragszik, és akkor most sem fog megharagudni.
– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerűen nevetséges.
Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni: »Tudjuk mi, amit tudunk, minket a tisztelendő úr el nem ámít«, s addig-addig rimánkodtak, okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyő alatt fogja temetni, hozzátévén:
– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta, s ha érte jő, oda kell adnom.
Adameczné jelentőségteljesen hunyorgatott Srankónéra:
– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben egyszer szokott megfordulni a planétánkon.
Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett, úgyhogy másnap, bár száraz, szép délután volt és egy csöpp felhő sem mutatkozék a mennybolton, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitá az esernyőt a koporsónál s az alatt menve, kísérte a beszentelt koporsót a temetőbe.
Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték vállukon a szentmihálylovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé, hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy kőbe és leesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét, a szentmihálylova félrebillent, és a koporsó lezuhant a kövekre.
Nagyot reccsent, meghasadott, összetört, megvillant egy percre a slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás következtében felocsúdván a tetszhalálból, mély lélegzetet véve, megmozdult és felsóhajtott:
– Istenem, hol vagyok?
Lőn nagy ámulás-bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát, vánkosokat hoznának sebesen, s ágyat vetvén egy, az udvaron talált, vasalás alatt levő kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által feltámasztott halottat, s átváltozván gyászmenetből Istent dicsérő processzióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kísérték haza a szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért.
Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyújtotta a pálinkásbutykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.
E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképpen az esernyő legendája, mely szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon, mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, újabb és újabb részletekkel megaranyozva.
Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a Szent Péter lába nyoma volt, s ha különös színű virág nyílt ki valahol a határban, oda a Szent Péter botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy Szent Péter nemrég Glogován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!
S magát az esernyőt a miszticizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde voltaképpen csak azt a körülményt takarta, hogy miképpen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyőn.
És híre ment messzire, amerre csak a Bjela-Voda folyik, s egyszerű tót emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a rendkívülit. A népszerű Szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajon hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.
Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy a holt ember felkelt, amint megpillantotta, és így száll a legenda mindig tovább, tovább, magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis húgáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd
