pedig azok mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket, még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért aztán az ő tüszőjébe is csordul néhány hatos. Ami pedig a glogovai papot illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha zsákból öntenék.
Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte, hogy a veres esernyő, mely napról napra fakóbb, vedlettebb, isteni eredetű lehet. Nem egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka védelmére, s nem ebből ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott, minden forrása?
»Uram Jézus – mondá azon a szomorú reggelen —, tégy csodát, hogy a gyermeket nevelhessem.«
S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű, rongyos esernyőbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza magát, aranyok potyognak a gyapjából.
Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a besztercei püspök őméltósága is kíváncsi lett rá, s maga elé idézvén a papot az esernyővel egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta magának a történetét, ájtatosan keresztet vetett magára:
– Deus est omnipotens – mondá.
Ami azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben.
Néhány hét múlva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a sanctuariumban, a templom holmijai között helyezze el.
Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképpen a húgát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti, és neki nincs joga azt elvenni, hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a leányka, semmi kétség, a templomnak fogja ajándékozni.
De nemcsak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó barmokat szerzett be, s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év múlva pedig csinos kőházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdőből úri asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyő alá állva, egy imádságot elmondhassanak, s ezek számára egy vendéglő is épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz címezve. Egyszóval Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató miatt megrestellték a helybeliek, s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel a templomra, abba két új harangot hozatván Besztercéről. Srankó János a halál országából való visszatérése emlékéül egy gyönyörű Szentháromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott idővel János pap) teleültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén Adamecznét, mert az még csúnyább lett azóta), s annyira ment a glogovaiak dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek összevissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminő Selmecen van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget hoznának őnekik.
MÁSODIK RÉSZ
A GREGORICSOK
A TAPINTATLAN GREGORICS
Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt) Besztercebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember, akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt bazírozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után futkosott, aki csinos kacér leány, s mindenütt a Kritikával találkozott, aki mérges arcú, vasvillaszemű boszorkány.
Gregorics Pál az apja halála után született, mégpedig a temetési naptól számítva kilenc hónapra, s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál; nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született, az örökség most már többfelé ment.
A gyermek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapintatlan embernek predesztinálva), hanem fölnevekedett, nagykorú lett, s átvette vagyonát, melynek nagy része időközben elhalt anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akkori borkereskedői kellékekből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan.
Gregorics Pálnak szeplős arcot és veres hajat adott a természet, amivel az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se jó. No, hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek. Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.
Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetre méltó lesz, és egész életcélja abban állott, hogy szeressék az emberek.
És ő jó is volt, lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen ítéljék meg a cselekedeteit.
Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint először megjelent a piacon, és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mindjárt megindultak a besztercei nyelvek.
– A fickó harmincöt krajcáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Ó, ha a szegény apja felkelhetne a sírjából, és azt látná, hogy harmincöt krajcáros szivart szí. Uramisten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen, s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.
Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltűnést keltettek a városkában, mire rögtön rátért a rövid két krajcáros szivarokra.
Az embereknek ez se tetszett.
– Ez a Gregorics Pali voltaképpen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!
Gregorics Pál igen megrestellte, hogy őt knikkernek tartják, s a legelső alkalommal, midőn egy jótékonycélú bálon megjelent (a tűzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt, s melyen a meghívók szerint »felülfizetések elfogadtatnak«), húsz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: »Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker«.
Hanem erre azután össze is bújtak legott a rendezők és kimondták:
– Gregorics
