fogta a gyermeket, és bevezette.
Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.
– Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?
– A szájától a füléig egy vörös barázda.
Dobó felpattan a székéről.
– Móré!
– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.
– De hát ismeri az itt a járást?
– Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.
Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.
– Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?
– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.
– Kevés – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.
– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey. – De hová fussunk?
– Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!
S kiment.
– Lóra, fiúk! – hangzott a kiáltása az udvarról.
– Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.
Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.
8
A Cecey háza kőfallal kerített, nagy, négyszögletű telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságú, és bizony már romladozott.
Az udvarra már délelőtt behurcolkodott az egész falu. Az ágynemű— és bútorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak, és tyúkok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességű, rozsdás kardot kötött fel, és az udvar közepén vagy hatot vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még.
Egynéhány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.
Ceceynek valami hat egérrágta nyílszerszáma volt a padláson. Szétosztotta azoknak az öregeknek, akik vele a Dózsa-háborúban harcoltak.
Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek így is örömkiáltásokkal fogadták.
Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Aztán magához szólította a falu fegyvereseit, szám szerint ötvenegy embert, és csoportokban a kerítésre osztotta őket.
Ő maga tíz jó puskással a kapu mellett helyezkedett el az állványon.
A falu két bejárójához két kürtöst küldött. Azoknak kell jelenteniük az ellenség megérkezését.
Nem kellett estig várakozniuk.
Délután három óra tájban megharsant a kürt a falu keleti bejáróján, és néhány perc múlva vágtatást tért vissza mind a két katona.
– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.
Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranytól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.
– Mármost mindegy – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Be a kaput! Zsákot, követ mögé! Csak annyi rést hagyjatok, amennyin egy lovas beférhet.
A katonák ezalatt odaérkeztek.
– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.
– Sokan? – kérdezte Dobó.
– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
– Hát eredj vissza – dobbant rá Dobó haragosan —, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.
A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.
– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.
– Dehogyis – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.
Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.
Most már csakugyan kergették.
– Nyissátok ki a kaput – mondotta Dobó.
És a puskásainak is szólott:
– Lőjetek!
A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.
Megfordultak, és visszaügettek.
A szabó benyargalt a nyitott kapun.
– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.
– Ezren – felelte a szabó verejtékesen és lihegve —, talán többen is.
– Az semmi – felelte Dobó —, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.
– Ezret mondtam, uram.
– Jól értettem – felelte Dobó. – Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.
A falu végén füst gomolygott föl.
Az akindzsik már gyújtogattak.
– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.
– Széna, szalma az, ami ég – felelte Cecey.
És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.
Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett.
