– Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.
A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
– Ismerlek téged is, Jumurdzsák! – kiáltotta Dobó. – Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!
A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
– Gyere csak, gyere, te bolond! – kiáltotta Dobó. – Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.
S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.
Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.
Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.
– Ott fut az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.
Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.
És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
– Tíz… húsz… negyven… ötven.
Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.
– Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!
Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
– Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!
És kiszáguldottak a kapun.
A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.
Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.
– Kötözzétek meg – mondotta Cecey —, és vezessétek az udvarra.
A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.
– Tudsz-e sakkozni? – harsant rá Cecey.
A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
– Nem.
Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.
– Kötözd csak – mondja az egyik paraszt —, míg amazt agyonütöm.
– Megállj – mondja Cecey.
Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:
– Tudsz-e sakkozni?
– Kaplaman – feleli a török bágyadozva.
– Sakk?
– Sakk, sekk, matt? – kérdezi nyögve a török.
– Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!
9
Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.
– Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.
Cecey szinte ugrált örömében.
– Hogy fogtátok el?
– Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.
– Mind levágtátok?!
– Amennyit lehetett.
– Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!
– Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?
– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
És halkabban folytatta:
– Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.
– Hát megölték?
– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.
– És az aranyak?
– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.
Dobó bosszúsan hümmentett. A gyerekhez fordult:
– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak, kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra, lelkem.
– Hova mentek még?
– A rabokért, bátyám, akikről ez a fiú beszélt.
– Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! – kiáltott a cselédekre. – Él ám a törököd! Bent van a kamarában.
– Jumurdzsák?
– A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.
– Az, az. Hát nem halt meg?
– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.
– Attól tart? Fára a cudart!
– Hohó – mondotta Cecey —, az az én rabom.
– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.
A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.
– No, Jumurdzsák – mondotta Dobó —, hát kellett ez neked?
– Ma nekem, holnap neked – felelte mogorván a török.
S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.
Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.
– Tudod-e,
