Félsz-e?
– Nem.
– Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.
Nem beszéltek többet.
A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.
Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:
– Az a fő, hogy ne féljen a legény!
10
A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat aszab őrizte őket.
Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.
A hat aszab persze hatfelé szaladt.
A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabadították fel a láncokból.
Dobó legelőször is a papnak nyújtott kezet.
– Dobó István vagyok – mondotta.
– Somogyi Gábor a nevem – felelte a pap. – Áldja meg az Isten kegyelmedet.
A rabok is örömükben és hálaérzésükben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét-lábát a szabadítójuknak.
– Ne nekem hálálkodjatok – mondotta Dobó. – Ez a kisfiú mentett meg benneteket.
És Gergőre mutatott.
A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.
Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.
Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly.
A fiatal jobbágylegény eléje lépett, s levette a süvegét:
– Én volnék.
– Mi a neved?
– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.
– Hová való vagy?
– Egerbe, uram.
– Hol estél rabul?
– Fejérvár alatt, uram.
– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?
– Egynéhány hordóról, ágybeliről tudom. Szedték ezt, uram, mindenütt ezek a rablók.
Dobó a törökhöz fordult:
– Jumurdzsák, beszélj!
– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.
– Akkor csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.
Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyű kis meggyszín bársonyhüvelyű kard is. Dobó fölvette azt.
– Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden!
Felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.
A kisfiú komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz.
Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.
Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körülugrálta a neki osztott lovat, szekeret.
Majd visszarohant a fegyverrakáshoz. Ami rozsdás, rossz fegyvert otthagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültűzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.
Egy tengerinádból font ócska, törött pajzs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyút kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszú dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz.
– Na, Gyamarzsák – mondta az orra alá piszkálva a dárdával —, hogy vagy, te bibas terek?
Hogy erre valamennyien nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:
– Ne hetvenkedjél, te! Hová való vagy?
A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.
– Mindenüvé, csókolom kezsit-lábát, ahol muzsikáltatnak.
– Puskát javítani tudsz-e?
– Hogyne, naccságos vitézs uram. A legrossabb puskát is úgy megreparálom én, hogy…
– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.
A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.
– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.
– Azs – felelte a cigány —, ma reggel házsasodtunk össze.
A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete, apró magvakat szórt reá.
– Datura stramonium[9] – szólt a pap, a magvakra tekintve.
A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.
A vitézek meg a volt rabok kíváncsian állották körül.
– A kezét… – mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.
Dobó odanyújtotta.
A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szeme fehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymás után… Tíz… tizenöt… tizenhét… tizennyolc…
– Ezek
Maszalg, amelynek a magja is erősen mérgező.
