style="font-size:15px;"> – Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tűnődve.
– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.
– Szolnok? Eger?
– A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.
– Ez jót jelent.
– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik… Nem látok többé semmit… Lánccsörgést hallok… A te sóhajtásodat…
Összerázkódott, és elbocsátotta Dobónak a kezét.
– Eszerint börtönben halok meg – szólt Dobó összeborzongva.
– Nincs ennek semmi értelme – szólt kedvetlenül a pap. – Mire való az ilyen ostobaság?
A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe mártotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.
– Galamb kísér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad, és búsan keres egész életén át…
Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kígyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiú kezét, és tenyereit is az ég felé tartva rebegte:
– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…
S elirtózva takarta tenyerét a szemére.
– Bolondság – szólt ekkor bosszúsan Dobó. – Öntsetek erre az asszonyra vizet!
S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.
– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? – kiáltotta Dobó után a cigány. S a törökre mutatott.
– Akaszd fel! – válaszolta Dobó anélkül, hogy hátratekintene.
És a lovára fordult.
– No, kutya török – harsant fel Kocsis Gáspár —, meghalsz!
– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok is.
És az öklüket rázták.
– Megdegles! – szólt dühben forgó szemmel a cigány is.
És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.
– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.
– Megölted apámat! – rikoltott rá egy asszony.
– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!
S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.
Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagy fejű paraszt elébe állott a maga kardjával:
– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!
– Tüzet alája! – kiáltották valamennyien. – Égessük meg az átkozottat!
A bosszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.
– Emberek – szólalt meg ekkor a pap —, ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.
Az emberek ránéztek.
A pap egy csontmarkolatú török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:
– Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?
Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynéhányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vízzel vallatták.
A pap folytatta:
– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet, az ő oltalmuk alatt, aztán meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg és vezessen haza benneteket.
És áldásra terjesztette ki a kezét.
A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserű íze. Valamennyinek a hazamenetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.
– Gyí, Uram-Isten!
A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:
– Utánam, Beske!
Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egymás mellé ültek. Ők talán az egész életükön át így mennek már: egy kocsin.
– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.
– Ne sajnálja a tüzet tőle! – rikoltott vissza egy asszony is.
És sorra elhajtottak.
A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.
– Addig nem megyek el, míg vissza nem adom a pofont! – szólott.
És aszerint cselekedett.
A pap maga maradt a törökkel.
11
Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe.
Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! – hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek!
Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.
Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet.
Dobó visszatekint.
– A lovam törököt érez – mondja a fejét rázva —, álljunk meg.
Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc múlva mind a kettő vágtatást tért vissza.
– Lenn
