lehetnek?
– Vannak azok kétszázan is.
– Az országúton jönnek?
– Az országúton.
– Rabokkal azok is?
– Rabokkal és sok szekérrel.
– Az a Kászon utócsapata – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.
Az országút szélesen kígyódzik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke, fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.
– Dehogyis, Gyurka – felelte Dobó elmosolyodva. – Mikor ilyen hirtelen rájuk esik az áldás, nincs idejük olvasni, hogy hányan vagyunk. Be is sötétedik akkorra. Aztán, ha mind le nem vághatjuk is őket, hát elég lesz az, hogy széjjelfutnak. A falvakban aztán egyenkint majd elbánnak velük.
A volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.
Dobó Gergelyre nézett.
– Az ördögbe is – mormogta kedvetlenül —, hova tegyem ezt a gyereket?
12
A pap magára maradt a törökkel.
A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.
A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.
A török akkor fölemelte az arcát.
– Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan —, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.
A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.
– Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák —, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.
Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.
– Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap —, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.
– Az – felelte a török megelevenült nézéssel.
– Eszerint te félig-meddig magyar vagy?
– Az – felelte a török.
S a földre fordította a tekintetét.
– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
– Eltaláltad, uram.
– Honnan?
– Már elfelejtettem.
– Hány éves voltál?
– Igen kicsi.
– Apádra nem emlékszel?
– Nem.
– Arra se, hogy mi volt a neved?
– Arra se.
– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
– Nem.
– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
– A janicsárodában sok magyar fiú volt.
– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?
– Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
– Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.
A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
– Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.
– Hát nem jártok együtt?
– Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:
– Hazudsz!
És élesen a szemébe nézett.
A török lesütötte a szemét.
– Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.
– Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?
– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.
– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
– Csak az a kérdés – szólt a pap —, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?
– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
A pap a fejét rázta.
A török folytatta:
– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.
– Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?
A török homlokát kiverte a verejték.
– Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:
– Minden
