volt a papnak a könyvtára.
Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül, meg tojásos rántott levest.
Két tál étel egy egész falunak!
Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomorúságból.
Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaforma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet meg egy bakasztalt s holmi hosszúkás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.
Az üvegek kémiai kísérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennük kártétel.
Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket – olyan egyévesformát. Az arca vörös volt a sírástól.
– A Jánoskám – mondotta sírásnak eredve.
– Eltemetjük – felelte a pap.
És föltette a süvegét.
Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
– Elrejtettem őt – beszélte sírva az asszony —, elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogány csapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat így találtam. Ó, Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
– Ne kérdezd az Istent – felelte a pap a földet ásva. – Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.
– De hát mért született, ha így kellett meghalnia!
– Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg – szólt a pap tovább ásva. – Ne szólj többet az Istenről.
Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.
– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.
Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sírt, jajgatott:
– Ó, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod többet ezt a szót: anyákám! Ó, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Ó, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!
És a paphoz fordulva siránkozott tovább:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Ó, drága lelkem, nem nézel reám többé sohasem!
A pap eközben behányta a földet a sírba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, kereszt alakú ágat. Letűzte fejtől a halmocskára.
– Ó, hogy az Isten elvett téged tőlem! – sírta az asszony.
És átölelte a halmocskát.
– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni – vigasztalta a pap.
Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:
– Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.
Hazaindultak.
Az asszony csöndesen sírdogálva követte a papot, s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!
17
Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.
Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.
Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.
– Az úr itthon van.
– Itthon? – kérdezte csodálkozva a gyerek. – Honnan tudja?
– Nem látod a zászlót?
– Ott a tornyon?
– Ott.
– Vörös és kék.
– Az úr színei. Azt jelentik, hogy az úr itthon van.
A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.
A pap ismét megszólalt:
– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?
– A harcban?
– Ott.
Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.
– Ha meghalt volna – szólt a pap —, én szívesen fogadlak fiamnak.
Ráugratott az első fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.
Ott megint egy híd következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.
– Most érünk a várba – mondotta a pap. – De ideje is.
És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.
A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.
A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.
– Az az úr – mondotta a pap —, az a medvefejes.
A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.
A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.
– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.
Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek,
