ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előrefutott.
A diák megállította a lovát, és gyönyörűséges szemmel mondotta:
– Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska!
A pap mosolygott, és a fejét csóválta.
Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.
Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.
– Gergő! Az a: Gergő! – kiáltozták örvendezve.
Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.
– Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!
– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.
Gergely meghökkent. Megállította a lovát.
– Mit mond, nénémasszony?
– Elmentek. Elköltöztek.
– Hova?
– Budára.
Gergely elámult.
– Mind?
Balga gyermekremény! Azt gondolta, így felelnek vissza:
– Nem, a kisasszony itthon maradt.
Pedig hát előrelátható volt, hogy egyenesen így felelnek:
– Mind bizony. Még a papunk is velük ment.
– Mikor?
– Szent György-nap után.
– De valaki csak van a háznál?
– A török.
Gergely kedvetlenül fordult a paphoz.
– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.
– Hát akkor nem kapunk ebédet.
– Dehogynem, hiszen itt a török.
– Micsoda török?
– A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.
Orgonabokrokkal kerített temető látszott a ház mögött, nem nagyobb egy házhelynél. Csupa fakereszt, az is mind csak kérges fából. Név egyiken se.
Átadta a lovát a szolgának, s ő maga besietett. Megállott egy immáron besüllyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a vadvirágot. És letérdelt.
A pap is leszállott. Odatérdelt a fiú mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott:
– Élőknek és holtaknak ura, mennyben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiúnak. Ámen.
S magához ölelte a fiút, és megcsókolta.
Az úri ház csaknem szemben áll a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi, piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.
– Jó napot, Tulipánné – szólt a diák —, hát hol az ura?
Mert Tulipánnak a dolga, hogy nyissa a kaput.
– Részeg – felelte bosszúsan az asszony.
– Részeg-e?
– Az. Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.
– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.
– Jaj, dehogynem. Úgy iszik ez, mint a gödény! Csak iszik meg danol. Nem akar dolgozni az átkozott!
A szederfa hűvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöld mázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kulcsot el lehetett volna tőle venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezítlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.
Az a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Szakács volt az apja valamelyik basánál. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogy szokás piláfot, böreket, malebit meg szörbeteket főzni, és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szerette meg, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha kesztyűt húzott rá, senki se mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora íjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta feszíteni. S akkor az öreg megtette a törököt mindenesnek.
Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb megkeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.
Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, fölkelt, és törökösen keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni. De mert a meghajlás orra bukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.
– No, Tulipán – szólt a fejét csóválva Gergely —, hát mindig iszunk?
– Kell inni – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.
– De ha maga részeg, akkor hogy főz minekünk ebédet?
– Főz a feleségem – felelte Tulipán, a hüvelykujjával az asszony felé bökve. – Főz túrós csuszát is. Az ám a jó!
– De mink piláfot szeretnénk.
– Főz azt is. Tud.
– Hát az úr hol van?
– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.
A diák aggódó arccal fordult a paphoz.
– Mi lesz velük, ha a török el találja foglalni a várat?
– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem Buda vára.
S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:
– Az országot a nemzet őrzi, Buda várát maga az Isten.
Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból dohos
