azonban csak nézte őket tovább is.
– Már a nisandzsi bég jön – szólalt meg negyedóra múlva. – Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák[10] csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.
A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.
A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.
– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.
– Bizony még jó messze lehet – felelte Tulipán. – A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.
– Hát akkor húzódjunk hátra – szólt Gergely —, és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
– Akár alhatunk is egyet – szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyáját.
A tarisznyából lánc csörrent elő.
– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.
– Ez nekem jó pajtásom – felelte Tulipán. – Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.
– No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
– Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.
– Ha ezt látná ez a sereg! – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
– Hát aztán?
– A török megissza a bort – felelte Tulipán —, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.
Gergely nevetett.
– Pedig ha tudnák – folytatta Tulipán —, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.
– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
– Mindenki bolond, aki nem magyar!
Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.
– Nem kell – felelte a diák. – Talán később.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.
– Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?
– Nem – felelte az ember —, de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?
– Az.
– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztítja a szemet.
– Hát ezt az írást el tudja-e olvasni?
– Hogyne. Janicsár voltam én. Végigtanultam a janicsáriskolát.
És olvasta:
– Ila masallah la hakk va la kuvvat il a billah el álijel ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.
Bólintott rá:
– Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.
Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:
– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.
– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.
– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.
– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?
– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.
– A banda után mi következik?
– Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót
Más néven: csingák, régi katonai ütőhangszerek, cintányérok.
