vállat vont.
– Keselyűk.
– Saskeselyűk?
– Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülük.
– Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.
– Hát ez a szerecsen?
– Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.
– No, ezt a magyarok is megcselekszik.
– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.
– Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.
– No, én nem láttam, csak hallottam – mentegetődzött Tulipán.
Egyszer csak visszahőkölt.
– Álmodom-e? – szólt összeborzadva. – Jumurdzsák!
Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.
– Istenuccse az – szólt Gergely is elbámulva.
– De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
– Én is úgy tudom.
– Nem beszélt róla a pap?
– Nem.
– No, ez érthetetlen – hüledezett Tulipán.
S utánabámult a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:
– Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?
– Nem én – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?
– Tudja a tatár – felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.
A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.
A diák egyszer csak felkapta a fejét.
– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
– Hát hiába nem jár soha.
– Ezek Budát akarják elfoglalni!
– Lehet – felelte Tulipán egykedvűen.
A diák színtelen arccal bámult reá.
– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
– Nem hal az meg.
– De ha mégis…
Tulipán vállat vont.
– Mindig magával hordja a fiait.
– Eszerint hétfejű sárkány.
– Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
– Azt nem lehet tudni.
– Mégis mit gondol?
– Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.
– De hátha nem lesz eső?
– A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
– Akkor én megelőzhetem őket – mormogta —, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.
– Mit tetszik mondani?
– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.
– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.
– Dehogy az – felelte Tulipán. – Ez csak a janicsáraga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja basi.
– Mi a pokol csudája az a jaja basi?
– Janicsártisztek.
Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
Két nyugodt arcú fiatalember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.
– A szultán fiai – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon —, Mohamed és Szelim.
Azonban csakhamar vállat vont.
– Vigye
