a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.
Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.
De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!
Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.
Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.
A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.
– Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.
És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.
Gergely is szomjas volt.
Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.
A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.
Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.
– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.
Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.
– Hallgass, és dögölj le! – ordított az rá feleletül.
S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.
Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.
Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.
– Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.
Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.
A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.
– Ki vagy te?
A fiú fölkelt.
– Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?
– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?
Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.
– Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.
– Engem?
– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?
És mellen ragadta a diákot.
– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.
– Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon —, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.
És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.
– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.
– A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve —, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.
– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
– Hát jót akar vele tenni?
– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
– Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.
– Itt? A táborban?
– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.
Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.
– Honnan ismered te a papot?
– Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.
– Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?
– Lehet, hogy mutatott.
– Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.
A diák a fejét rázta.
– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
És a zsebébe dugta a kezét.
Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.
Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.
Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.
A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.
Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.
Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.
A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.
A
