a Török Bálintéban.
– Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.
S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.
– Hát mi szél hordoz erre?
– Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.
– A Móré várából?
– Nem a Móré vára az már.
– Hát?
– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú elbámult.
– Lerontottátok?
– Földig.
– Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.
– Lerontottátok! – kiáltott újból elbámulva.
A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
– Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
– Dobó István.
– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.
– Mielőtt leülnénk, bátyám – mondotta Dobó —, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.
– Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.
Dobó a fejét csóválta.
– Akkor rossz nyomon járunk.
Aztán vizet kért.
– Hát várj, mindjárt hozzák a bort – mondotta Cecey.
– Vizet iszok, ha szomjazok – felelte Dobó.
S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.
– Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.
– De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!
– Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.
Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.
– Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.
– Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?
– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.
– Igaz – felelte az ember.
– Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.
– Az is igaz.
– Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.
– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
– Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?
– Varsányi Imrének.
– Hány esztendős vagy?
– Harminc.
– No, hát lássuk: mi hírt hoztál?
A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.
– Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.
– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?
Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.
– Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.
És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.
– Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.
A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.
– Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.
S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:
– Egészséges a Gyuri bácsi?
A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.
– Nem beteg az soha.
Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.
– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.
És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
– Pápista vagyok – felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:
– Kedves sógorom…
Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
– és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által
Nagyobb ferences vagy kapucinus rendház főnöke. (latin)
