letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.
– Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.
S tovább sétált a rabok körül.
Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.
– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.
– Kapok – felelte a török —, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.
– Azelőtt mi voltál?
– Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.
– Mi a neved?
– Hasszán.
Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:
– Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.
– Miért volna marha? – kérdezte a diák.
– Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva —, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.
8
A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.
Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
– Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve —, ha enni akarsz, hozok neked is.
– Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.
– Mióta elfogtunk, nem ettél.
– Mondom, nem vagyok éhes.
Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.
– Én mindig éhes vagyok.
S tovább csámcsogott.
A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.
– Ne aludj – szólt halkan Hajván —, valamit mondanék.
– Ráérünk holnap is.
– Nem. Még ma szeretném.
– Hát csak hamar.
– Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.
A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.
Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.
– Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?
Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.
Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.
A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.
– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
Kis szünet után folytatta:
– Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.
Gergely odafordult a magyarhoz.
– Ugye – kérdezte —, ezek a németek Buda alól szöktek?
– Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.
Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
– Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.
– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.
– Budáról jött talán?
– Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.
– Ismeri ott az öreg Ceceyt?
– A falábút? Hogyne ösmerném.
– Mit csinál az öreg?
– Mit csinál? Verekszik.
– Verekszik?
– De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.
– De hiszen annak csak fél keze van!
– Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
– Török Bálint?
– Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.
– Aztán nem esett baja az öregnek?
– Dehogynem – felelte a varga nevetve —, levágták a fából való kezét a csatában.
– A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.
– Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
– Ugye, szép leány?
A
