művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.
A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!
Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.
Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:
Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
Az a világon a legnagyobb temető;
Egy egész nemzetre terül ott szemfedő…
Föl se támasztja tán az örök Teremtő!
– Föltámasztja! – kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.
És a jobbját fölemelte:
– Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, míg a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!
– Hát a német? – felelt keserűen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!
– A te apósod is német – csapta vissza Zrínyi fellobbanva. – A német mégiscsak keresztény.
– Ott az igazság – szólt csillapítóan a vendégek közül egy öregúr —, hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.
– Köszönöm! – felelt Zrínyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.
S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.
A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.
Hajván volt. Az rúgta meg a lábát, hogy ébredjen föl.
– Itt a ruha.
Köpönyeget és turbánt vetett a diák elé.
– Lovat majd útközben szerzünk.
A diák magára kapta a szpáhiköpönyeget, és a fejére húzta a tornyos süveget. Kissé bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.
Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a másik békót is. Aztán megindult előtte észak felé.
A köpönyeg hosszú volt a diáknak. Fel kellett szorítania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.
A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.
A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ csupa sátor volna.
Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Ott kevés volt a sátor. A nép a gyöpön heverve aludt mindenfelé.
Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.
– Öreg! – kiáltott be. – Kelj föl!
Alacsony, öreg emberke bújt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakálla hosszú és fehér. Térdig érő ingben lépett ki, mezítláb.
– No, mi az? – kérdezte ijedten. – Te vagy, Hajván?
– Én vagyok – felelte a török. – Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.
És a tevék között legelő otromba, nagy lóra mutatott.
– Adod úgy, ahogy kértem?
– Ezért költöttél fel? Húsz gurus, amint mondtam.
A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.
– Sarkantyú is kell – szólt a diák, míg a kereskedő a lovat oldozta.
– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz – mondotta Hajván.
– Majd holnap.
– Most, azonnal.
A kereskedő bement a sátorba. Ott csörgött, kotorászott a sötétben. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.
10
Ugyanabban az órában Jumurdzsák a betegek sátorai között bolyongott.
– Melyik az a rab, aki ma a paradicsomba akarta röpíteni a padisah felséges személyét? – kérdezte az egyik őrtől.
Az őr egy négyszögletű, fehér sátorra mutatott.
A sátor előtt öt fehér turbános, fekete kaftános vén guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.
Jumurdzsák a sátor őre előtt állt meg.
– Beszélhetek-e a fogollyal?
– Kérdezd az orvosokat – felelte az őr tisztelettel.
Jumurdzsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is bólintottak.
– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.
Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.
Jumurdzsák az utóbbi értelmet választotta.
A sátor kárpitja félig el volt vonva. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap félig nyílt szemmel, hanyatt feküdt az ágyon.
– Gyaur – szólt a török elébe lépve —, ismersz-e engem?
A pap nem felelt.
– Én az a Jumurdzsák vagyok, akit rád bíztak egyszer, hogy akassz
