azonban harangkondulásként üt a szívébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!
Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, se Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő, fiam, hogy ne féljünk!
A török kis, alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó reggelt-et, aztán továbbvágtat.
Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniuk kell.
És ha a török fegyvert ránt?!
Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanította vívni, s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánnyal is alig árthattak volna egymásnak.
Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán…
Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a szívében.
Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.
A török azonban nem vágtat. Áll.
Gergely nekitüzesedve kanyarodik rá az útra, amelyiken a török álldogál, s csaknem rikolt örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak iszkol ám előtte.
Ez nem lehet más, csak Tulipán!
– Tulipán! – kiáltja a diák.
A török a kiáltásra még inkább veri a lovát: száguld a keskeny kocsiúton.
A kis ló jó futó, de az úton tócsák vannak, agyag ott a föld. A török árkot akar ugratni, hogy letérjen a mezőre. A ló elcsúszik.
A török végighömpölyödik a földön.
Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.
– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. – Ne bolondozzon!
– Ó, fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. – Hát maga az, úrfi?
– No, maga ugyan vitéz katona! – kiáltja nevetve a diák.
És leugrik a lováról.
– Azt hittem, üldöznek – röstelkedett Tulipán. – Hát hogyan menekült meg?
– Ésszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadít ki.
– Lehetetlen volt – mentegetőzött Tulipán. – A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig bírtam elosonni.
Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.
– Hogy a varjak egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!
– Hát úgy, hogy vezeti.
– Az úrfi nem jön velem?
– Nem.
– Hát?
– Én Budára megyek.
– Akkor megint a török kezébe kerül.
– Hamarább ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.
Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyújtott Tulipánnak.
– Tisztelem az otthonvalókat.
– Köszönöm – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.
– Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!
Tulipán még egyszer visszafordult.
– Hát a pap úr?
A diáknak könnybe lábadt a szeme.
– Az szegény beteg. Nem beszélhettem vele.
Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé. A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert továbbindulni nagy kerülővel Buda felé.
A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy síkra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpönyeget meg hátraakasztotta a nyeregfára.
A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.
A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.
Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyúszekerek, horpadt vállvasak, döglött lovak, vértek, kardok, feketére festett, üstforma, hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.
És temetetlenül maradt holttestek.
Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten, s ott lehelte ki a lelkét.
Nehéz bűz terjengett a levegőben.
A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.
Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy piros ruhás csapat ereszkedett alá lassú lépésekben. Előttük valami öt díszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás, hosszú gyalogsereg.
Gergely az elöl haladók között egy fehér csuhás papi embert látott.
Az a híres György barát – gondolta.
És a szíve megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki a királynál is.
A barát mellett egy vörös bársonymentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.
Gergely megismerte Török Bálintot.
Elfusson?
Gyanút kelthet a futása. Török Bálint utánaküld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.
Megmondja,
