úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!
A Gyomorzsáknak nevezett félszemű – valójában Jumurdzsák – megfordult, és gúnyosan sunyorított:
– Idekukorikolnád a magyart, ugye?
A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.
A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.
Osztozkodtak a tűz mellett.
Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.
Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.
Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.
– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.
A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.
– Nem kell – felelte.
Kis idő múlva odaszólt a papnak:
– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.
A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.
– Hát mi kell, fiam?
– Tisztelendő uram – szólott a legény sötéten —, gyóntasson meg engem.
– Minek?
– Annak – felelte a legény —, hogy tisztán menjek a másvilágra.
– Messze vagy még te attól, Gáspár.
– Nem olyan messze, mint gondolja.
Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:
– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.
– Ne tedd azt, fiam.
– Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.
– Fiam – mondotta nyugodtan a pap —, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.
– Újhitű?
– A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.
– És ha nem szabadítanak meg?
– Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.
A legény komoran nézett maga elé.
A pap újból megszólalt:
– Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?
A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.
A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel[2] van bepirosítva, de még a haja is.
Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.
– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.
– Nem – feleli a cigány —, eddig még egyszer se volt a.
– Hát mit beszélgettek cigányul?
– Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.
– A jövendő Isten kezében van – szólt rájuk a pap. – Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!
A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.
A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.
A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.
– Sehogyan – szólt röviden a nagy fejű paraszt.
Lenyelte a kanál húst, és folytatta:
– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.
– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Ott – felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba —, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.
– És hogyan szabadult meg?
– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.
– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.
– Bizony, öcsém – felelte búsan a paraszt —, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.
– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.
– Magánál a császárnál!
– A császárnál? Mi volt kend a császárnál?
– Főtisztogató.
– Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?
– Az
Brazíliában tenyésző fa, amelynek vérvörös színezetű gesztjét (törzsének belső színfa anyagát) festésre, illetve tintakészítésre használták.
