nyúl versenyfutására.
Tehát már most „audiat!”
„Audiat!” (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A „kend”-nél egy fokkal feljebb.
– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?
– Hogyne tudnék olvasni?
– No, hát olvassa el ezt az írást…
Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.
Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: „Az én dolgom: írni, audiat dolga: hogy el tudja olvasni.”
– No, halljuk! – szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. – Olvassa hát.
– Ó, így nem mesterség olvasni – mondta Biróczy —, de megfordítva. – S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákomot.
– Kutyánszki! – dörmögé Korcza úr. – Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!
Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a középen megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról, hogy a tollat rágja.
– No, tessék a toll!
Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, pipanedves tollat.
Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.
Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.
Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.
Korcza úr egy pillantást vetett az iratba.
– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!
– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?
– Azt audiat dolga kitalálni.
Azzal kétfelé repeszté a másolatot.
– Írja újra.
Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is, s aztán vitte a principálishoz.
Most megint csak egy futó tekintetet vetett az írásra.
– Nem ér semmit, nincs híven másolva.
Azt is kétfelé repesztette.
– Írja újra.
Biróczy még egyszer nekiült; gondolta, az interpunkcióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.
A harmadszori bemutatásnál azonban két ívet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleírottat háta mögött tartá.
– Hát e micsoda? – kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.
– Ez a széjjelszakítani való papiros – mondá Biróczy. – Majd aztán odaadom a másikat.
– Kutyánszki! – kiálta fel Korcza úr. – No hadd lássam hát, nem tépem szét.
Azzal végignézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:
– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.
– Hibázik? – monda Biróczy. – Tudom már, hogy mi hibázik.
Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végigfreccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.
A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.
– Lássa, maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az, amelyik magától cseppen le a tollból: ez a gyönge lelkű, hülye szájú, bukott ügyű, vigyázatlan írók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta, lő szerteszéjjel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő írók disznója. Mármost tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?
Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.
– Hogyne tudnék? – felelt Biróczy.
– Mert nálam az is szükséges.
– Értek egy fúvó instrumentumhoz, melyet nagy passzióval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de amelyet diákkoromban csak télen át és nagy kényszerűségből szoktam gyakorolni.
Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de máris értették egymást.
– Hát diktandó tud-e audiat írni? – kérdé, hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.
– Bizony tudok azt is.
– No, hát írjon!
Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni, s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:
– No, hát leírta, amit diktáltam?
Majd kigúnyolta volna csúnyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit írtam volna, ha nem hallottam semmit!
Az lett volna rá a felelet, hogy „audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leírni, amit fennhangon diktálnak”.
De ahelyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz, s azt felelé egész készséggel: „igenis, leírtam”.
– Olvassa fel hát, hadd hallom! – szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit, s két kurta lábát szétterpesztve.
Biróczy olvasott:
„Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fúvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkívántató bornak a hordóból előmuzsikálásában
