orcáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja … la giraffe magas fésűre tűzve, még emelte hódító igézetét, s a hajat körülfonó vékony aranylánc egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.
De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?
Aki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a Biblia a vétkező szemekről.
E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda. – Férfi.
Ó, az a furfangos csínytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, amibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.
Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.
Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelkiereje gazdag. – Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.
– Én nagyságod férjétől jövök – sietett küldetését előadni.
– Férjemtől? – kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kíváncsi tekintettel nézte végig a fiatalembert.
– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.
– Nekem? Vajon mit írhat?
– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: amiért előre is bocsánatot kérek.
Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.
Az sietve bontá azt fel, s látszott finom ujjain, mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.
Amíg a delnő végigolvasá a levelet, szép arca a harag sötétveres estpírjától kezdett lángolni egyszerre.
A nő olvasott a levélből, az ifjú olvasott a nő arcából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben. S most már őrajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.
Amint a hölgy végigolvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, amint az ifjút elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.
Egy ifjú, aki elpirul, és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!
Midőn Kálmán ismét föltekintett, már nem látta a hölgy arcán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; amik előtt színt változtat a csillag, és bűbájtól reszket. Kivált ha az a csillag a szívben van.
– Jól van – monda a hölgy, összehajtva a levelet. – Kérem, üljön ön le.
Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.
– Férjem ajánlja önt a levélben mint tehetséges ifjút, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?
– Nem.
– Haha! Különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról.
– Én sem.
– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.
– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, akiknél egy dolgozni kész fiatalembert valami alkalmazásra ajánlhatna.
Már eltagadta azt, hogy éppen nála akart magántitkári állomást szerezni.
– Teszem föl egy magántitkári állomást? – mondta a delnő.
Az ifjú némán inte fejével.
– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?
Már erre nem felelt.
– Várjon ön – szólt a hölgy —, egy jó gondolatom van. Írok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.
Azzal íróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet írni. Sokszor kinézett a levélírásból, s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arcán függnek.
Végre elkészült a levél, a delnő egy borítékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártyaostyával leragasztá a borítékot.
– Itt van, fogja ön – szólt Kálmánhoz. – Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.
A levélborítékot rosszul ragasztá le a hártyapecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papírhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.
Sietett távozni a szép szemek fényköréből.
– Viszontlátásig – mondá a delnő, s szívélyesen nyújtá neki kezét az eltávozáskor.
E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjúnak, mint amennyit írott sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.
Egy percig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: „Majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, aki elébb arcul fog ütni!”
Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által írt levél címzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánlólevelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely aranybetűkkel volt odanyomtatva. Ez a név „Katinka”. – Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a címzetén is ott állt a „Katalin”.
Csakhogy a „Katalin” és a „Katinka” most már két különböző fogalom!
Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt éppen útban találta. Annak a kúrián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember: azzal bevezette principálisához, s egyedül hagyta Korcza úrral.
Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanúnak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.
Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy aki meg akarja tudni,
