szemüveg nélkül tudott még olvasni, dacára hatvanhatodik esztendejének, s arca elszederjesült, mikor végigfutott szemeivel a kezében reszkető papiroson.
– Ki hozta ezt neked?
– Maga Kálmán.
– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.
Kálmán belépett az ajtón.
– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.
A nagyanya indulatosan odarohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal, összecsókolta fejét, arcát, homlokát, sírt, érthetetlen szavakat fuldokolt: „Dehogy téged! Nem téged! Azokat! De valakit összetépek.”
Csitt! Valaki kopogtat az ajtón!
Cilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Francia ember volt. „Très humble serviteurt” mondott, s kilenc krajcárt kért egy most érkezett levélért, azután „je vous souhaite bien le bon jour”-ral odább ment.
– A levél a néninek szól Pestről – mondta Cilike. – Ismerem az írást. Korcza fiskálistól jön.
– Add ide! – szólt Jenőyné, s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.
– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzátartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Ó, azért meg fogok nekik fizetni!
Kedves anyám – szólt közbe Kálmán. – Ne nehezteljen bíráinkra. Mi nagyot hibáztunk.
– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak.
Cilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelkűségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja, s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem múlik.
Héj, pedig ugyan megindult!
Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra, s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.
– Béni, te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! Héj, Béni!
Hallotta ezt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézhez kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.
Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.
Csak amidőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése levén, hogyha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokádot.
Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édesanyját, Kálmánt és Cilikét. A leves is ki volt merve.
Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.
– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!
– Kereszett, édesz asszonyanyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki.) Ott voltam a méheszben.
– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?
– A méhek nagyon dönögtek.
– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.
Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: „Jövel, Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg, kérünk!”, de alig fogott hozzá fennhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével, s rárivallt:
– Imádkozzál magadban!
Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!
Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.
Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyúlt az ételhez.
Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:
– Asszonyanyám nem eszik?
– Már én jóllaktam.
Kis idő múlva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.
– Valami baja van?
– Van.
A csuszpájznál ismét megkísérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.
– Haragszik asszonyanyám?
– Haragszom hát!
– Kire haragszik asszonyanyám?
– Minden emberre!
No ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból őrá kevés jut.
Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, aki semmiből nem eszik, és nem szól semmit.
Béni bácsi olyan arcot mélázott, mint aki el nem bírja találni, mi baja lehet asszonyanyjának.
Talányos is volt a helyzet.
A főbűnös, Kálmán uramöcsém ott ül mellette túlfelől: nem látszik az arcán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel (amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom, még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban), ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztaneműt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy „szabad még egyszer ebből vennem?” – de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfülét. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kívánni sorba mindenkinek s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. S azzal tolta hátrafelé a székét, s iparkodott
