dolog is az, hogy vannak emberek, akik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerű kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál, s ha valami eszükbe jut, azt leírják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, akinek semmi sem jut az eszébe!
Az írószobába érve, a nagyasszony odahúzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, ahol az íróeszközök álltak.
– Ülj le és írj.
Jaj, de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.
– Mit írjak, édesz mama?
– Levelet tiszteletes tudós Járai Ézsaiás uramnak Debrecenbe.
– Levelet? – sóhajta keservesen Béni bácsi. – Hosszút?
– Elég rövid lesz. Megírod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból, én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.
De ettől meg éppen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy amint azt a levelet elolvassa az a főtisztes professzor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát, s olyan „körmöst” ád az írójának az öt körmére, amilyent csak valaha kalligráfiáért osztogattak.
Bátorkodott alázatosan remonstrálni.
– Nem írhatná meg ezt inkább a Kálmán öcéckém?
– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet írni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?
– Értem, igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt írjam ugye Járai Jeremiász…
– Ézsaiás!
– Ezsaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öcémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!
– Írod a mennydörgős mennykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punktum!
– De hátha még helyrehozzák a tiszteletes professzor urak a hibájukat.
– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! Akinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Sohasem imádkoztam ember előtt.
(„Az bizony nagy hiba!” – gondolá magában Béni bácsi.)
Azonban csak mindenképpen szerette volna kikerülni az írásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszonyanyját.
– Ne haragudjék, édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: „ne menjen le a nap a te haragoddal”.
– Azt ugyan nem a kis káté mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.
– De ne haragudjék, no, édes asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professzor urak.
– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.
– De ne haragudjék, édesz asszonyanyám, a konzisztórium megbánhatja még, amit cselekedett. Hiszen látja: a ló isz megbotlik.
– Ló! Ló! De egy egész istálló! – kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. – Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és írj.
Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, amitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallójába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát, s az orra is tintás lett. Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be.
– Hát mit írjak, édesz asszonyanyám?
– Legelőször is fogd az ollót, s nyírd körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ír az ember.
Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félremegy, s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.
– Tehát mit írjak?
– Majd én diktálom. „Tiszteletes tudós rektor professzor úr!”
Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.
– Jól van. Ezt már most kerítsd körül, s írd alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te címered.
De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.
Elkezdte aztán írni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betűket, s úgy felment a kezdősorral, hogy a vége majd a diagonális szegletet érte.
– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra, no.
Béni bácsi aztán másféleképpen fordította a papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betűi a pincébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. „Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a g-nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat. Nagybetűvel írd az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltójelt az utolsó szó után. Most jön a dátum. Most add ide a tollat, hadd írom alá a nevemet.”
Hanem elébb még tanácsos volt végigolvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betű, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kolon sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni.
Akkor aztán a nagyasszony aláírta a nevét. Ő is görbe betűket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen írni. Másban excellált.
Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.
Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papirosboltban. Elébb az ívpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, ahol a két vonal találkozott, olló hegyével keresztülszúrni, azután az ollóval a vonal mentében végignyírni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.
Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonallal gyújtották meg a jó kecskefaggyú gyertyát, amit Erdélyből rendeltek meg.
Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyolviaszkot, meggyújtotta a gyertyánál, először végigcseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a bal keze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráírta a címet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat, s az asztalhoz verte: amitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!
Hanem
