Debrecenbe.
Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, amint az a levél fel volt a postára adva.
Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jókedve volt. Cseléd, családtag melegedett, derült arca napsütésénél. Még a háziállatok is megérezték, hogy most jókedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró koca visítva kísérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.
Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsémuram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fenn ül és tanul.” (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)
„Csak hadd tanuljon – mondta a nagyasszony —, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb rá nézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.”
Hja, egészen más zaj az! Attul tud Béni bácsi aludni.
Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyűlnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Cilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkakoncert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Cilike eregetik selyemsima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kócot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonallá a kuckóban, s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.
A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét; neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember ezen harmonikus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhívására Cilike a maga ezüstcsengésű hangjával elénekli az ő kedvenc nótáját.
Ha a nap végső sugárinál
A fák közt gyepágyad megett
Egy mosolygó arc elődbe áll,
S feléd nyájasan integet,
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kínál.
Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.
Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába rokkakíséret mellett.
Azt mondják, hogy nem illik
A tánc a magyarnak;
Nem, ha neki harisnyát
S fél nadrágot varrnak,
Illik gyöngyös pártához,
Kócsagtollas főhöz.
Illik sarkantyús csizmához,
Pillangós cipőhöz.
Ilyenkor meg éppen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altatódalt.
Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a fél szemét tudja felnyitni, ha „cucát” eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „cucának” nevezik azt az apró kendergombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyújtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak „cu-cu-cu!” – amerre a cuca elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) – hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi ki-ki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójcakát kívánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végignézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nemhiába kiáltja odakinn: „Tűzre, vízre vigyázzatok!”
Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhítatosság óráiból”.
Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.
Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletű úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitőrös posta; de azért a félhomályban is el tudta azt olvasni a nagyasszony.
Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.
Járai uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki kollégiumnak kívánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől, s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.
Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.
Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.
Aludni fog rá egyet.
Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak, aminek a végére ma este kíváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy őneki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.
Rettenetes erő kell ahhoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!
Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes história kezdett előfordulni, az öregasszony közbevágott: „Cilike, Julis te! Valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg, mi az. „ – A többiek tapasztalt fehérnép voltak már, azok meghallhatták.
Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Cilikét egy bohókás szerelmi dalra, ami az öregasszonynak is meg a kisleánynak is olyan jól illett.
Azt szokták szememre vetni,
Kicsiny vagyok még szeretni.
De tudom őket nevetni!
Hiszen a kis csupor
Még hamarább felforr,
Nem csoda hát,
Ha a kis lányt
Szintúgy tüzeli Ámor!
Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.
Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le az éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És őneki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy súlyával.
A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benn marasztá magánál unokáját a nagyasszony.
– Ide
