vagy, ahogy állt közöttem és közötted, azt még az őrizőangyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és temiattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy teérted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, amit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, ahogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged: én! Nagyapád, szegény, boldogult kedvesem, éppen ilyen délceg, büszke eszes ifjú volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, amilyenbe te keveredtél most. Azon elátkozott könyvben az ő írására is ráismerhettél volna, ha írását később el nem változtatta volna: hátrafelé döntve a betűket, hogy rá ne ismerjenek. Mert eljöttek az üldözés napjai, és a kínzó hosszú idő alatt nagyapádból, a bátor, délceg férfiból lett egy reszkető nyomorék, egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha továbbmégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, akit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli-nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leírt sorba, és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony bírja kiállni megháborodás nélkül, Férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy. Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz, ami akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. De amilyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te afelől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, aki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: otthagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre. – Most tedd, amit akarsz, de rá emlékezzél, amit mondtam.
Kálmán úgy érzé a lecke után magát, mint aki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.
„Eppur si muove!”
És mégis megmozdul ez a föld!
A TEÁTRISTÁK
Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utcák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak őtáblabíróságának, mikor végigmegy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, amik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá idáig, hanem félretették számára az ebédet, s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. „Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!”
Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni látta. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.
– Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.
– Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.
– A teátristák! Megérkeztek a teátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”
És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát, minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.
Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, amelyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. Borcsay nevét leste csupán. Az nem volt köztük.
Béni bácsi letette a nagyasszony elé a színlapot, s aztán könyörgésre fogta a dolgot.
– Ugye, kedvesz, édesz, jó mamáckám, elmegyünk a teátrumba? Menjünk el a teátrumba! Bizony csak elmenjünk a teátrumba!
Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, amint ilyen kunyorálásba esett át.
– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.
Béni bácsi nagyot ugrott örömében.
– Ugye a Cilike isz eljön?
– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.
– Ugye a Kálmán öcém isz eljön?
– Én nem megyek. Tanulnom kell – válaszolt Kálmán.
– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, mégpedig herceg. Az magának druszája.
– No ne búsulj! – mondá az anyja. – Majd eljátsszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: „Lengyelországi Benjámin vagy a kétgarasos atyafi”.
– Jaj, mamáckám! Ugye, abba is elmegyünk?
– Mindenbe elmegyünk, amíg csak itt lesznek; abonnírozunk három zártszéket.
– Miért nem négyet? Kálmán öcémnek is.
– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.
– Nemigen fogok ráérni az idén – mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól, s ment a szobájába tanulni; otthagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymás után visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.
S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az új redingote-ot fölvehesse, mikor elkíséri őket a színházba.
De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.
Milyen pompásan illett rá ez az új tobákszínű redingote, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!
Még az utolsó percben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.
Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.
Késő fél tizenegy óra vetette haza a színházlátogatókat.
Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a színészek. Micsoda
