valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. Sganarellát adták.
Hát csak befurakodott; gondolta, a bilétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.
Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával húzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját, s azt kérdi, hát maga hogy jött ide. Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a bilétet. A színpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: „Nini! Ott egy ember áll, aki nem fizetett be.”
De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s amint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingote-szárnyak merész kockáztatásával egész a proszcéniumlámpákig, s azalatt, míg a cigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthúszast a zsebéből, s elkezdett vele a súgó félkupoláján bekocogtatni.
– Súgó úr! Súgó úr! Kérem! Húzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.
A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhúzására.
Amint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a színpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.
– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jöjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a kasszánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.
S azzal lábaihoz helyezte a húszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.
No, hanem támadt erre boltozathámlító kacagás az egész teremben.
Béni bácsi hátrafordult, s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek. Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.
– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! – kiálta egy mindenen túlcsengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré. – Mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!
Hanem elébb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.
BÁLVÁNDY
Ez volt amaz emlékzetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint „vándorló komédiás direktor”-hoz.
Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.
Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.
Elválhatatlanok!
Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.
Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott, elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf— és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.
Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.
Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.
Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.
Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét, nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt, s brachiummal se veszed meg rajta, s azt is visszaveri.
Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.
Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláírja a váltódat, s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő, s kifizeti a temetési költségeidet.
Jeges vízárból saját élte kockáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt, s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vízbe, veszni hagyja, s fütyülve odábbmegy.
A színészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó színtársaságot megtud, azt messze földről elhozatja lakvárosába; s messze földre elkíséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak; ott lakik a színpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari színháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget, s költ a kiállítás pompájára egész szenvedéllyel.
Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.
Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kinek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket, s leülteti.
Helyeslését nyilvánítja fennhangon: „Bravó! Nagyon jól van! Remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylane-ben sem adták különben.”
Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg éppen fékezhetetlen.
Jön valami szomorújátékban egy rossz színész, ki mindig részeg, s elkezdi: „most jövök” – nem jut eszébe, honnan; – „a kocsmából” – kiált fel rá Bálvándy – s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.
Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy „Rikkheli-e-u” – „Riseljő! Kisasszony, az isten áldja meg!”
Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: „Súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!”
Meginti a kezdő debutírozót: „Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál.”
Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no, most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!
Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.
Mikor
