életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra, kedves nővér?
– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az Önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.
– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem ugye, kedves nővér?
– Megint valami magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda —, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, anyányi képezdész “kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg kreutzmaschnit ölteni, és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!
– Régebben – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált erről múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majdnem derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.
– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!
– Azokat nem bántják, s hogy minket majd, ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De a földi életünket isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk, és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?
– Gewiss nicht!
– Lám! Kötelességünk hát a betegségeket kerülni, s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes Anyánktól jött ki. Említette a két beteg novíciasorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt, és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novíciatestvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke, magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény, kegyes Anyánkat. És mindezeken segíteni is lehet és segíteni is fogunk, isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.
– Lárifári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltünk a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lárifári, afféle amerikai bölcsesség az ilyen.
– Jó – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást —, jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fénrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolában, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, főképpen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynéhányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csúnya modern-ségétől. Ért engem, ugye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot, még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az újságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kísérleti eszközök, és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?
– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek, maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan, elmaradott, egyszerű néppel, afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyell emlékezni; veszem én észre, azért hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez, istennek kedvesek az együgyű szívek; isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csalétke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi újságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kísérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik.
