hogy meg ne induljon a pityergésig menő szánakozás a háromszázhatvanhatodik asszony felett (oh, szegény, boldogtalan lélek). Majd a kíváncsiság kerekedett felül, kinek lesz vajon szeme ajánlkozni? Ámbár nem volna bolondság, ha kitudódnék, melyik hát az a négy legszebb rózsa a kecskeméti virágos kertben? Kiket választana a magisztrátus?
Titokban sok hiú szívet, tudom, csiklandozott ingerlő gondolat. De a szemérem azt mondta: »csitt!«
Meg is nyúlt a főbíró ábrázata mihamar. Egész vasárnapig egyetlen halacska sem akadt a horgon.
Azaz, hogy ott járt Fábiánné asszonyom, kifestett szemöldökkel, ropogós szoknyában.
– Találja el, főbíró uram, miért jöttem? – szólt hamiskásan kacsintva.
– Talán adót jött fizetni?
– Ugyan menjen.
S csipkés szélű kendőjével kacéran suhintott Lestyák felé.
– Talán panaszkodni jött valakire?
– Nem!
– Talán a papoknak gyűjtöget? – folytatá a főbíró csípősen.
Fábiánné búsan szegte le fejét és elhalóan nyögte:
– Ha ki nem találja, hiába mondanám.
Volt a hangjában valami fájdalmas lemondás, valami szívet facsaró melankólia.
– Micsoda! Csak tán nem ajánlkozni jött?
– Özvegy vagyok – mondá szemérmetesen.
– Indoknak indok. Hm!
– A városért teszem – folytatá fülig pirulva.
– De hát mit szól ehhez Brunó atya és Litkei páter – morgott a főbíró félig bosszúsan, félig nevetve —, akik kegyelmedet már majdnem szentté tették?
– Misét szolgáltatok a lelkemért. Lelkem az egyházé marad továbbra is, testemet föláldozom a városomért.
– Szép, szép! Majd följegyzem a nevét.
Még egy pár pocsék kofa jelentkezett ezenkívül is. Nagy Panna a ceglédi utcáról, özvegy Kemenesné, Bán Mária. Egy párt ki is kergetett a szobájából a főbíró. »Ejnye, takarodsz innen, te deszka, ki az ördögnek kellenél te?«
Egy szeplős leánynak ezt mondta haragosan:
– Nincs neked otthon tükröd?
– Nincs, nemzetes főbíró uram.
– No hát eredj, fiam, keress valahol egy dézsa vizet, nézd meg magad benne, s gyere vissza, ha van lelked.
Mind e részletek nagy derültséget keltettek a jól értesült körökben. Másnap, hétfőn, tanácsülés lévén, magok a szenátorok sem sajnáltak megereszteni egy kis csípősséget a sikertelen vállalkozás felett.
– Nos hát, van-e már a kalitban valaki?
– Egy se alkalmas – felelte Lestyák bosszúsan.
Porosznoki Gábor uram kedélyesen köhécselt.
– Elszámítottuk magunkat. Könnyebb volna a császárnak négy anyát találni Kecskeméten, mint négy odaliszkot.
– Én megtalálom a négy odaliszkot is – szólt a főbíró határozottan.
Makacs és hajthatatlan volt abban, amit egyszer eszébe vett.
– Bokréta nélkül nem mehetünk.
S ezzel odatolta a szenátoroknak a budai szandzsák-pasa bizalmas levelét, aki tudakozódására: milyen ajándék volna a fölséges szultánnak illendő, azt felelte keleti homályossággal:
»Vigyetek neki lovat, fegyvert, pecsenyét és virágot!«
Meg kell lenni a virágnak, punktum.
Hiszen persze nem ajánlkozott eddig senki, mert nem volt még kitéve semmi csalétek. A török szultán ugyan nem az!
Ki rajong a török szultánért? Ha még valami tiszai gazdag deli molnár lenne, csinos testhez álló csukaszín dolmányban, hetyke rámás csizmákban, és ha hites feleséget keresne. De a török szultán! Akiről csak annyit tud a mifelénk való fehérnép, hogy a basák basája; s a basáról csak annyit tud: »török basa, nagy a hasa«.
Hiszen a veréb se lépne be a tőrbe, a fehér lószőrből sodrott karikákba, ha nem volnának a szalma közt megszórva pirosló búzamaggal. Hiszen a kis egér se menne be a csapdába, ha nem fehérlenék ott ingerlőn csalogatón a fehér hájdarabka.
Ki kell a csalétket tenni a kecskeméti leányoknak is.
S mi lehet az a csalétek? Hát én istenem, ugyan mi más, mint a – ruha. Gyöngyök, szalagok, csipkék. Ez is egy szentháromság, de a pokol szentháromsága. A Belzebubtól kezdve minden ördög bennük suhog, csörög; kiáltja az egyik: »gyere nézz meg«, biztatja a másik: »próbálj fel engem!«, susogja a harmadik: »kárhozz el értem!«
Lestyák Mihály ahhoz értő asszonyokat küldött szét, kit Szegedre, kit Budára a török kereskedőkhöz, vegyék össze a legszebb selyem-brokát szöveteket. Arany, ezüst virágokkal átvert posztókat, finom blond-csipkéket, rubintos csercséket, vakító násfákat drága fityegőkkel. De el ne felejtsék kegyelmetek asszonynéném a kösöntyűket sem. Jól megválogassák, mindent szem nem látta, fül nem hallotta pompában. Úgy legyen az eszük igazítva, mintha négy herceglány bálba készülődnék, s nekik kellene a portéka.
Maga az öreg Lestyák sem pihent; szekérre ült a fia megbízásából, bejárni a szomszédos nagyúri famíliákat; a Vayakat, Fáyakat és a Báriusokat, akiknek ő dolgozott (mert messze földön híres, remeklő szabó volt), hogy kölcsön kérje tőlük városi közcélra (hisz ők is mindnyájan birtokosok Kecskeméten) a ruhavarró frájjaikat.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным
