thy Frigyes
UTAZÁS A KOPONYÁM KÖRÜL
Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet
a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan
türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.
ELŐSZÓ
Melyben elsősorban azt igyekszem megmagyarázni, hogy ezt az egész bajos történetet miért teregetem az olvasó elé. De másrészt és legfőképpen azt is mentegetnem kell, hogy miért kell mentegetődznöm olyasmiért, ami a világ legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb dolga: hogy ugyanis az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg. Előbb az utóbbi halmozott mentegetőzést intézzük el. Erre, néhány hét tanulsága alapján, azért térek ki, mert pályatársakkal és szerkesztőkkel való beszélgetésben többször szóba került, vajon helyes és okos dolog-e, ha egy eléggé ismert író tulajdon élményeit választja tárgyul, méghozzá olyanokat, amikről az olvasó úgyis tud, tehát mint “érdekesség” már nem is időszerűek. Ami az okosságot illeti… hát kérem, nem hiszem, hogy a mi pályánkon mindig az a helyes, ami okos. Az efféle óvatos latolgatásban túlságosan sok nekem az irodalompolitika.
Normális időkben, mikor az érvényesülésért s az elért eredmények épségben tartásáért nem kellett olyan keservesen harcolni, az olvasó az írótól tudta meg, hogy őt mi érdekli és nem megfordítva. Talán nagyobb volt a kereslet? A mi mesterségünkben nem érvényesül olyan egyszerűen a legfőbb gazdasági törvény, éppen ezért nincs értelme az “irodalompolitika” tetszetős terminusával elkeresztelt kereskedelmi szempontnak. Így tehát a könnyed legyintés álláspontjára helyezkedem, azzal az óvatoskodó megfontolással szemben, hogy vajon illik-e, vagy nem illik (hasznos-e vagy nem hasznos) olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekű gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhősül, ama legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál. Ám illemen és hasznosságon túl – s ez már az alapmentegetődzésre vonatkozik – igenis, sok belső ellenállást kellett legyőznöm, mielőtt stockholmi kalandom megírására rászántam magam. Mert ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.
Bizonyos, hogy egyebet, mint amennyi életünk őszinte feltárásához elég. Annyi mindenfélét kellene megírni külvilági megfigyeléseimből, pláne most, hogy újabb haladékot kaptam a restanciák elintézésére. És ha már emberekről van szó, annyi nálam érdekesebb ember van a világon. Mindez, belátásom ítélőszéke előtt, sokkal sürgősebbnek látszott, mint egy személyes vallomás. De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült – amit ilyen mértékben sohase gondoltam lehetségesnek —, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nemcsak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se, mert hiszen, tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen kigyógyulni.
Recipe verbum – ráolvasás helyett leírás a kenőcs és a felejtés itala, ebben a furcsa patikában, amit a szegény művész lelkében hord. Úgy látszik, mégis igazam volt, mikor egy tetszetős rapszódiámban szigorlati tananyagnak neveztem az író életét, születéssel, szerelemmel, kínnal és kéjjel együtt, tananyagnak, amiből majd, valami ismeretlen bizottság előtt, vizsgáznia kell halála után. Öntudatlanul – most egész élesen érzem – mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményről számoltam be – sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a lappangó figyelem, mely ott feszült bennem, arra erőszakolt, hogy ne csak átéljem, ami történik velem, de képet is készítsek róla, mások számára. Most, hogy a “Mennyei Riport” legelső kapuját (nem furcsa, hogy ezt a regényt is akkor írtam, mikor betegségem már ott bujkált bennem?) valóságban átléptem, visszafordulásom után egy sereg pillanatfelvételt fedezek fel riporteri táskámban: elő kell hívnom őket, különben egy életen át kínozna a lelkifurdalás, hogy veszni hagytam közöttük akár csak egyetlen olyat, aminek eredeti mintájáról eddig nem tudtam, se én, se mások.
Ami pedig a kötelező szerénységet illeti, ami vissza akar tartani tőle, hogy önmagammal foglalkozzam…
Fütyülök a szerénységemre. Egyszer már kifejtettem, hogy szerény csak én lehetek – a véleményem éppoly kevéssé lehet szerény, mint a szelíd és szemérmetes Newton binominális tétele, mely a világ legszerénytelenebb véleményét fejezi ki, mikor általános érvényt követel, vagy egy felfedezett gyógyszer reklámja, amivel segíteni akarunk.
Úgy látszik, nemcsak a véleményünkre vonatkozik ez, de élményeinkre is, ha az élmény emberi és nemcsak egyéni.
Van szerencsém hát a következőkben az olvasó ítéletére bízni, milyen mértékben sikerült érvényre juttatnom szemben a velem született orvosi diszkrécióval a velem született páciensi indiszkréciót.
És most még valamit.
Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára, akikkel szemben szintén előzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.
Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel.
Mint látjuk, az utóbbit választottam.
Budapest, 1936
LÁTHATATLAN VONATOK
Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: “Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstől.
Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.
Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni.
