hagyja már ezt – Gáspárnak kell szólni a fordítás miatt, J.-t felhívni és Cininek egy pulóvert… aztán…
– Vagy úgy. Ami J.-t illeti, különvéleményem van… Majd meglátja, ez a dolog…
Érdekes, egész délután nem jutott eszembe többé a kórtermi jelenet. Ehelyett sürgős elintéznivalók Pesten, és ragaszkodtam hozzá, hogy estére otthon akarok lenni. Haza is utaztunk. Cini ugyan még szeretett volna maradni. Éjszaka jól aludtam, bár bosszantott, hogy Józsefet nem tudom olvasni, viszont nem gondoltam az új szemüvegre. Félálomban kéjes gondolatok jelentkeztek egy ismeretlen nővel, akit sohase láttam. Reggelre ébredve se jutott eszembe a tegnapi furcsa borsódzás a hátamban.
De tíz órakor ott állok a Mária utcai szemklinika kapujában, s csak most eszmélek rá, miért jöttem. No lám, bosszankodom magamban, megrögzött orvos-látogató lett belőlem, egyik rendelőből a másikba, mint az aggodalmas fóbiások. F. barátom és Gabi. Ezt abba fogom hagyni… és elmosolyodom, eszembe jut a téma, amiben ki akartam figurázni, húsz jelenetben, a klinikajáró, orrviszketéses páciens kálváriáját és mennybemenetelét.
Míg az első emeletre értem, ez a téma foglalkoztatott. Nem sejtettem, hogy első, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet korszakának, ez a lépcsőház volt az utolsó stációja.
H.-val, a kedves, előzékeny tanársegéddel a folyosón találkoztam.
– Á, szerkesztő úr… rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az, új szemüveg kellene, mi? öregszünk, öregszünk?
– Na igen, úgy látszik, megint fejlődtem egy fél dioptriácskát… A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb, ahogy az egyszeri távollátó mondta.
Mialatt a szemtükröt próbálgatja, odavetően és “művelten” megjegyzem:
– Megnézhetné a fundust is, tüzetesen, drága tanár úr, nincs-e valami rendetlenség?
– Kérem, kérem, nagyon szívesen.
És már ott kukucskál szeme előtt a hosszúkás, téglány alakú fémmonokli, amiből éles villanysugár ugrik át szembogaramba. Egész közel hajol, orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva, erőlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: “Nna, jól van, szerkesztő úr, majd írunk egy jó kis üveget, egész kicsi különbség, olyan friss és zöld, mint egy pöszmétebogyó.”
Ehelyett más történik.
H. gyorsat, éleset füttyent.
– Ejha! apuskám! – csúszik ki a száján, nem ijedten, inkább szinte vidáman, mint mikor ritka példányt talál a bogarász, akinek számára, ha munkában van, nincs más a világon, csak a tudomány és annak örömei. (Dollinger, a sebész, egy emlékképemen, papírtálcán kivágott rákot mutat fel: “nézzék, uraim, milyen gyönyörű példány”.)
– Mi az? – csodálkozom.
Az asztalra ereszti a műszert, oldalt kapott fejjel elkomolyodva, megütközve néz, mintha hirtelen idegenné váltam volna. A vizsgálóbíró nézhet így, mikor jó barát kerül elébe, hivatalosan, súlyos és ritka bűnténnyel vádolva.
– A szemfenék tele van vérrel. Ekkora vércsomók. Egész duzzadt a papilla.
Szótlanul ülök, a látomás tovább tart. Igen, szótlanul ülök, mint a gyilkos, akit leleplezett a detektív, nem tudok védekezni, pedig azt hittem, ártatlan vagyok. De a szemfenék tele van vérrel! Sajnálom, a zsebkésen vérnyomokat látok: egy szót se! ön most itt marad, nem mozdul, amíg behívom a hivatalos nyomozóbizottságot.
És csakugyan. H. felugrik, az ajtóhoz siet. Hihetetlen gyorsan tele van a fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvező hallgatók vesznek körül. Mohón kapkodják egymás kezéből a szemtükröt. Egyszerre szétnyílik a csoport: ünnepélyesen, szikáran, jön a kedves, öreg professzor. Erre a hírre hozták be.
Sokáig vizsgálja a szemem. Aztán rögtön a tanársegédhez fordul. Egy kis ünnepélyesség van a hangjában, ahogy feléje biccent.
– Gratulálok, tanársegéd úr. Kitűnő diagnózis. Klasszikus eset. Gratulálok.
– Ó… professzor úr… az ön klinikáján lettem szemorvos…
Halkan szólalok meg: – Uraim…
Mindnyájan felém fordulnak. Mintha csak most eszmélnének rá, hogy a szememen és annak hirtelen az érdeklődés központjába került papilláján kívül magam is jelen vagyok. A tanársegéd egyszeriben megváltozik, barátságosan, biztatóan néz rám, meglátja bennem a régi ismerőst.
– Hát, kedves szerkesztő úr, egyelőre semmi képzelődés, ez sok minden lehet. Most szépen átmegyünk a szomszédba, látótérvizsgálat, színlátásellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
Az új szemüvegről már szó sincs. A szomszédos szobában sokáig manipulálnak. Furcsa gépek. Keresztbefektetett két rúd, négy végén fehér pontocskával. Lassan forgatják, szólnom kell, mikor a pontocskák látóterembe érnek. Kínosan erőlködöm, hogy ne csaljak, bandzsalítva, tudom, mennyi múlik most azon, hogy becsületes legyek. Forgó korong, piros meg kék ponttal. Körülményesen pepecselnek rajta, meg kell mondanom, mikor piros, mikor fehér. A vizsgálat elhúzódik, jegyzetek, számítások. A kedves, halk szavú segédorvos ujját többször elhúzza a szemem előtt, megkérdem, a pupillát nézi-e, talán luesra gyanakszik? és meghökkenve konstatálom magamban, hogy örülnék, ha luesra gyanakodnék, “csak” luesra. Nem, az egész szemgolyó esetleges rezgését figyeli.
A folyosón várok, félóra múlva kijön hozzám H. Kezében zárt boríték.
– Na, itt a lelet, szerkesztő úr. Ezt sürgősen vigye el valamelyik klinikára. – Korányit ajánlom. Ott majd aztán megmondják a többit. Még sok vizsgálat lesz. Talán tovább küldik. Csak most nem szabad hanyagnak lenni. Legjobb, ha már holnap jelentkezik. És ugye, értesít bennünket – gondolhatja, mennyire magával vagyunk.
– Nagyon köszönöm… nagyon kedves… vagyis mit akartam mondani… tudja, ugyebár, hogy ezek a… ezek a vérzések… esetleg agydaganatra…
Gyorsan a szavamba vág.
– Ugyan kérem, mondtam már, hogy sok mindenféle lehet. Soha nem kell kombinálni. Különben is ahhoz az kellene, hogy szédüljön és hányjon és mindenféle reflex… de szó sincs róla, rég láttam ilyen jó színben. Hát ugye, nem felejt el bennünket? na sietek, alázatos szolgája.
Még a lépcsőházban feltéptem a borítékot. Néhány szemvizsgálati adat, amiket nem értek.
A végén nagy betűkkel a verdikt, az ítélet: “Pangásos papilla, a bal szemen másfél, a jobb szemen két és fél dioptria”.
Visszateszem a leletet a feltépett borítékba. Lassan megindulok. Furcsa, milyen könnyűek a lépteim. És az egész, az utca, minden, valami más… De hiszen nem erről van szó. Mire is kell most gondolnom? A felöltőmön kopást veszek észre. Igen, felöltőt kellene vennem, már
