– mondta.
– Rám nem érvényes a te időfogalmad –, felelte Argon.
MacGil visszafordult a Kardhoz.
– Gondoltad egyáltalán, hogy képes leszek megemelni? –
kérdezte tűnődve. – Azon a napon, amikor király lettem?
– Nem – felelte őszintén a druida.
MacGil rámeredt.
– Tudtad, hogy nem leszek képes. Láttad, igaz?
– Igaz.
MacGil egy pillanatig töprengett.
– Megrémít, amikor ilyen egyenesen válaszolsz. Nem jellemző rád.
Argon hallgatott. MacGil egy idő után megértette, hogy nem is akar megszólalni.
– Ma kijelölöm az utódomat – mondta. – Olyan feleslegesnek tűnik. Ez elrontja egy király örömét a gyermeke menyegzőjén.
– Talán az ilyen öröm mérsékletre szorul.
– De még sok évem van hátra az uralkodásból – bizonygatta MacGil.
– Talán nincs olyan sok, mint gondolod – felelte Argon.
MacGil összehúzta a szemét. Ez most egy üzenet?
De Argon nem folytatta.
– Hat gyermekem van. Melyiket válasszam? – kérdezte MacGil.
– Miért engem kérdezel? Már választottál.
MacGil rápillantott. – Sok mindent meglátsz. Igen, választottam. De mégis tudni akarom, mit gondolsz erről.
– Azt hiszem, bölcsen választottál – válaszolta Argon. – De ne felejtsd el: a sírból nem uralkodhat egy király. Te képzelheted, hogy választottál, de a végzetnek megvan az a szokása, hogy maga dönt.
– Életben maradok, Argon? – kérdezte komolyan a király. Ezen emésztette magát azóta, hogy előző éjjel borzalmas lidércnyomásból riadt fel.
– Egy varjúról álmodtam az éjjel – folytatta. – Jött, és ellopta a koronámat. Azután egy másik engem ragadott el. Láttam a mélyben a királyságomat. Elfeketedett, amerre jártam. Meddő lett. Átokföldje.
Könnybe lábadt szemmel nézett Argonra.
– Ez egy álom volt? Vagy valami több?
– Az álmok mindig valami többet is jelentenek, nem? – kér
dezte Argon. MacGil szíve összeszorult.
– Honnan fenyeget veszély? Csak ennyit mondj!
Argon közelebb lépett, és olyan szúrósan nézett a szemébe, hogy MacGil úgy érezte, a druidája éppen áttekint egy másik birodalomba.
Argon előre hajolt, és azt súgta:
– Mindig közelebbről, mint gondolnád.
Negyedik Fejezet
Aszénában megbújó Thor egy szekérrel rázatta magát a földúton. Az este addig kutyagolt, amíg rá nem talált erre az útra, azután kivárta, amíg akkora szekér jött, amelyben észrevétlenül elrejtőzhetett. Addigra besötétedett, és a szekér elég lassan döcögött, hogy futásból felugorhasson a hátuljába. Szénára esett, és belefúrta magát. A kocsis szerencsére nem vette észre. Azt nem tudhatta, hogy a szekér Királyudvarhelyre tart-e. Mindenesetre arrafelé zötyögött, és ekkora szekér, ilyen rakománynyal aligha mehet máshova.
A fiú órákig nem bírt elaludni az éjszakai út közben. Hol a sybolddal való összecsapásán, hol Argonon, hol a sorsán, hol az egykori otthonán, hol az anyján töprengett. Úgy érezte, magától a világmindenségtől kapta meg a választ, az mutatta meg neki, hogy más sorsra rendeltetett. Feküdt a tarkója alatt összekulcsolt ujjakkal, bámulta a rongyos ponyva hasadásain át az éjszakai égboltot. Hogy ragyogott a mindenség, milyen meszsze voltak azok a piros csillagok! Thor mámoros volt. Életében először utazott. Nem tudta, hova, de legalább nem vesztegelt. Előbb-utóbb el fog jutni Királyudvarhelyre.
Amikor kinyitotta a szemét, reggel volt, ömlött rá a fény. Ezek szerint elbóbiskolt. Gyorsan felült, körülnézett, közben magát szidta, amiért elaludt. Éberebbnek kellett volna lennie. Szerencse, hogy nem fedezték föl.
A szekér még mindig mozgott, de kevésbé rázott. Ez csak egy dolgot jelenthetett: jobb az út. Bizonyára város közelében járnak. Lenézett és látta, milyen sima az út, nincsenek rajta kövek, kátyúk, kétoldalt finom fehér kagylók szegélyezik. A szíve gyorsabban kezdett el verni. Tehát Királyudvarhelyhez közelednek!
Kinézett a szekér végéből, és lenyűgöző látvány tárult elé: a tiszta utcákon pezsgett az élet, az utcákat megtöltötték a mindenféle alakú és méretű társzekerek tucatjai, amelyek a legváltozatosabb rakományokat szállították, az egyik prémeket, a másik szőnyegeket, a harmadik tyúkokat. A szekerek között sok száz árus nyüzsgött, némelyek lábasjószágot vezettek, mások mindenféle portékát cipeltek a fejükön vitt kosárban. Négy teherhordó rudakon vitte a vég selymeket. És ez az egész óriási tömeg ugyanabba az irányba haladt.
Thor felélénkült. Még sosem látott ennyi embert, ennyi árut, ennyi történést egyszerre. Egész életét egy kis faluban töltötte, most pedig egy embertenger közepében találta magát.
Dübörgést hallott, láncok nyögtek, irdatlan fahasábok puffantak földet rengető erővel. A következő percben másfajta hang hallatszott, a deszkákon koppanó patkóké. Thor kilesett, és látta, hogy egy hídon vannak, amely alatt egy árok tátong. Ez egy felvonóhíd.
Kijjebb dugta a fejét. Hatalmas kőoszlopokat pillantott meg, és közöttük a magasban a vastüskéket meresztő rácsot. Most mentek át a Királykapun.
Ez volt a legnagyobb kapu, amit a fiú valaha látott. Felnézett a nyársakra, és arra gondolt, hogy ha ez a rács lehullik, bizonyosan kettévágja. A bejáratot a király négy Ezüstlovagja vigyázta, és ettől gyorsabban kezdett verni Thor szíve.
Végiggördültek egy hosszú kőalagúton. Pár perc múlva ismét kinyílt az ég fölöttük. Megérkeztek Királyudvarhelyre.
Alig bírta elhinni. Itt még nagyobb volt a forgalom, már ha ez egyáltalán lehetséges: úgy tűnt, mindenfelé ezrével tolonganak az ember. Óriási, gondosan nyírt pázsitok húzódtak a messzeségbe, és mindenfelé virágok nyíltak. A kiszélesedett utat bódék, árusok, kőházak szegélyezték. Mindenütt ott voltak a király emberei. Páncélos katonák. Thor őket bámulta.
Izgalmában botor módon fölegyenesedett. A szekér abban a pillanatban megállt, a fiú megtántorodott, és hanyatt esett a szénában. Mielőtt Thor felállhatott volna, koppant a leeresztett saroglya, és egy rongyos, dühös vénember meredt rá. A hajtó elkapta csontos kezével Thor bokáját, és lerántotta a szekérről.
Thor
