apus! – rikkantotta. – Lemaradtam a muriról?
– Beállsz a testvéreid közé, és megvárod, amíg megszólítalak! Ha nem így teszel, istenemre, odaláncoltatlak a börtönbe a közönséges rabok mellé, és teljes három napig nem kapsz ételt, még kevésbé sört!
Godfrey kihívóan meredt az apjára. Pillantásában MacGil megérzett valami mélyen rejtőző erőt, valamit önmagából, egy szikrát, amely egy napon még jól jöhet Godfrey-nek. Abban az esetben, ha valaha is legyőzi önmagát.
Godfrey, mindhalálig dacolva kivárt jó tíz másodpercet, mi-előtt engedelmeskedett, és odacammogott a többiekhez.
Amikor mindnyájan ott álltak előtte MacGil végignézett öt gyermekén: a fattyún, a hitványon, a korhelyen, a lányán és a legfiatalabb fián. Különös keverék volt, szinte el sem hitte, hogy mindnyájan tőle származnak. Most, idősebb lánya esküvőjén az a feladat vár rá, hogy ebből a társaságból válassza ki örökösét. Hogyan lesz képes?
És olyan fölösleges. Végtére is élete virágjában van, még legalább harminc évig uralkodhat. Akármelyiket választja, lehet, hogy az évtizedekig nem lép trónra. Bőszítő ez az egész hagyomány. Apái idejében talán megfelelő volt, de most már nincs helye.
Megköszörülte a torkát.
– A hagyomány parancsára gyűltünk ma itt össze. Mint tudjátok, ezen a napon, legidősebb gyermekem esküvőjén, az a feladatom, hogy megnevezzem örökösömet. A trónörököst. Ha most meghalnék, nem lenne alkalmasabb uralkodó anyátoknál. De országunk törvényei azt parancsolják, hogy a királyt valamelyik ivadékának kell követnie. Így most választanom kell.
Elhallgatott, töprengett. Nyomasztó csönd volt, a király érezte a várakozás súlyát. A szemükbe nézett, és mindegyikében mást látott. A fattyú rezignált volt, mert tudta, hogy nem őt választják. Az elfajzott szemében izzott a becsvágy, mintha természetesnek tartaná, hogy őrá esik a választás. A korhely kibámult az ablakon; őt nem érdekelte a dolog. A lánya szeretettel nézett rá, tudva, hogy ő itt nem számít, de akkor is szereti az apját; a legfiatalabb szintúgy.
– Kendrick, mindig igazi fiamnak tekintettelek. De országunk törvényei lehetetlenné teszik, hogy olyasvalakinek adjam tovább a hatalmat, aki nem a hitvesi ágyból ered.
Kendrick meghajolt. – Apám, nem is vártam, hogy ezt tedd. Én elégedett vagyok a sorsommal. Kérlek, ne hagyd, hogy ez megzavarjon!
MacGilnek fájt ez a válasz. Legszívesebben Kendricket tette volna örökösévé.
– Így négyen maradtok. Reece, te igazán remek legény vagy, a legkülönb, akivel találkoztam. De túl fiatal vagy ahhoz, hogy szóba kerülhess.
– Én is így gondoltam, apám. – Reece kissé meghajolt.
– Godfrey, te egyike vagy három törvényes fiamnak, mégis azt választottad, hogy sörházakban vesztegeted el a napjaidat a söpredék társaságában. Minden kiváltságot megkaptál ebben az életben, de valamennyit elutasítottad. Ha van nagy csalódás az életemben, az te vagy.
Godfrey pofát vágott, és kényszeredetten toporgott.
– Akkor gondolom, velem végeztél is. Visszamehetek a sörházba, apa?
Gyorsan, pimaszul meghajolt, azután sarkon fordult, és keresztültrappolt a szobán.
– Gyere vissza! – ordította MacGil. – AZONNAL! Godfrey rá se hederített. Továbbment, kinyitotta az ajtót, amely előtt két őr állt.
MacGil tajtékzott dühében. Az őrök kérdőn néztek rá.
De Godfrey nem várt, hanem kitolakodott közöttük a fo lyosóra.
– Tartsátok vissza! – bömbölte MacGil. – Ne engedjétek a királyné szeme elé! Nem akarom az anyját még ezzel is elkeseríteni azon a napon, amelyen a lánya férjhez megy!
– Igenis, felség! – Az őrök becsukták az ajtót, és Godfrey után siettek.
MacGil vörös arccal, zihálva próbált lecsillapodni. Ezredszer töprengett azon, hogy milyen vétkével érdemelt ki egy ilyen gyereket.
Végignézett a többi négyen, akik a sűrű csendben várakoztak. MacGil mély lélegzetet vett, összpontosítani próbált.
– Akkor csak ketten maradtok – folytatta. – Kettőtök közül
választom ki utódomat. A lányára nézett.
– Te leszel az, Gwendolyn. A szobában halk sóhaj hallatszott; minden gyerek megdöbbent, de leginkább Gwendolyn.
– Valóban ezt akartad mondani, apám? – kérdezte Gareth. – Gwendolynt akartál mondani?
– Apám, nagyon megtisztelsz – mondta Gwendolyn. – De nem fogadhatom el. Nő vagyok.
– Az igaz, hogy nő még sosem ült a MacGilek trónján. De elhatároztam, hogy ez alkalommal megváltoztatom a hagyományt. Gwendolyn, te vagy a legokosabb és legbátrabb nő, akivel valaha is találkoztam. Fiatal vagy, de ha Isten segedelmével nem egyhamar halok meg, és ha eljön az időd, elég bölcs leszel az uralkodáshoz. A királyság a tiéd.
– De apám! – kiáltotta Gareth hamuszürke arccal. – Én vagyok a legidősebb törvényes fiad! A MacGilek történetében a királyság mindig a legidősebb fiúra szállt!
– Én vagyok a király – felelte sötéten MacGil –, én diktálom a hagyományt.
– De ez nem tisztességes! – érvelt nyafogó hangon Gareth.
– Nekem kell királynak lennem. Nem a húgomnak. Nem egy nőnek!
– Fékezd a nyelved, fiam! – harsogta MacGil. Reszketett dühében. – Meg merészeled kérdőjelezni az ítélőképességemet?
– Nem érek annyit, mint egy nő? Ezt gondolod rólam?
– Döntöttem – felelte MacGil. – Tisztelni fogod a döntésemet, és engedelmeskedsz neki, mint a királyságom összes többi alattvalója. Most pedig távozhattok!
Gyerekei gyorsan meghajoltak, és kisiettek a szobából. Gareth azonban megállt az ajtónál, mert nem tudta rávenni
magát a távozásra. Ott maradt, és magányosan nézett szembe az apjával. MacGil látta a csalódottságot a fia arcán. Nyilvánvalóan arra
számított, hogy ma a nevét fogja hallani. Mi több: ezt akarta. Minden áron. Ami a legkevésbé sem lepte meg MacGilt. Épp ezért nem őt választotta.
– Miért gyűlölsz, apám? – kérdezte a fiú.
– Nem gyűlöllek. Csak nem talállak alkalmasnak a királyságom kormányzására.
– Miért? – erősködött Gareth.
– Azért, mert annyira akarod.
Gareth
