elöntött volna az erő – mondta a fiú. – Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.
– Az energiamező – felelte Argon. – Egy napon jól fogod ismerni. Még azt is megtanulhatod, hogyan irányítsd.
Thor a vállát szorongatta. Borzasztóan fájt. A kezére nézett, és látta, hogy csupa vér. Szédelgett és aggódott, hogy mi lesz vele, ha nem kap segítséget.
Argon hármat lépett előre, megragadta Thor másik kezét, a sebre szorította, majd hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
Melegség futott végig a karján. Kezén másodpercek alatt felszáradt a ragadós vér, és a fájdalom is enyhülni kezdett.
Megint ránézett a kezére. Semmit sem értett. Meggyógyult. Csupán három heg maradt ott, ahol a karmok felhasították, de azok is olyanok, mintha több napja sebezték volna meg. A vágások összezárultak. A vérzés elállt.
Meghökkenten nézett Argonra.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte.
Argon elmosolyodott.
– Nem én. Te csináltad. Én csupán irányítottam az erődet.
– De bennem nincs meg az erő, amivel gyógyítani lehet – felelte bambán Thor.
– Csakugyan? – kérdezte Argon.
– Nem értem. Az egésznek semmi értelme! – türelmetlenke
dett a fiú. – Kérlek, magyarázd el! Argon nem nézett rá.
– Vannak dolgok, amiket később kell megtanulnod.
Thornak eszébe jutott valami.
– Ez azt jelenti, hogy beléphetek a király légiójába? – kérdezte izgatottan. – Ha meg tudom ölni a syboldot, akkor megbirkózom más fiúkkal is!
– Biztosan – felelte a druida.
– De a testvéreimet választották, nem engem.
– A testvéreid nem tudták volna megölni ezt a fenevadat. Thor a druidára nézett, gondolkozott.
– De már elutasítottak. Hogyan csatlakozhatok hozzájuk?
– Mióta van szüksége egy harcosnak a felhívásra? – kérdezte Argon.
Szavai szíven találták a fiút. Thor érezte, hogy a teste átmelegszik.
– Azt mondod, csak úgy menjek oda? Hívatlanul?
Argon mosolygott.
– Te teremted meg a sorsod. Nem mások.
Thor pislogott. A következő pillanatban Argon eltűnt.
A fiú nem hitt a szemének. Körülnézett, de a varázslónak
nyoma sem volt.
– Ide! – hallotta a hangot egy hatalmas szikla tetejéről. Azonnal kapaszkodni kezdett.
Ám Argon nem volt a szikla tetején.
Viszont a magasból átláthatott az Éjsötéterdő lombkoronája
felett. Felfedezte, hol ér véget az erdő, meglátta a második nap sötétzöld alkonyfényében a királyudvarhelyi utat.
– Az útra neked kell rálépned – hallotta a hangot. – Ha mersz.
Ismét megpördült maga körül, de nem volt ott senki. Csak a visszhangot hallotta. Mégis tudta, hogy Argon ott van valahol, ő noszogatja. A szíve mélyén érezte, hogy a druidának igaza van.
Habozás nélkül lemászott a szikláról és elindult a fák között a távoli út felé.
A saját sorsa elé.
Harmadik Fejezet
MacGil király – keménykötésű, hordómellű férfi, akinek sűrű haja-szakálla erősen őszült, és magas homlokára túl sok csata vont barázdát – oldalán királynéjával állt a vár fokán, és figyelték az éppen elkezdődött ünnepséget. A mélyben a látóhatárig nyúlt el a fejedelmi birtok, az ősi kőfalakkal védett, gazdag város: Királyudvarhely. A kanyargós utcák szövevényében változatos méretű és alakú kőépületek sorakoztak: a harcosok, a várnép, az Ezüstlovagok, a légió, az őrség szállása, az istállók, a kaszárnyák, a fegyvertár, és közöttük házak százai, azoké, akik úgy döntöttek, hogy a városfalakon belül kívánnak lakni. Az épületeket sokhektáros pázsitok, a királyi kertek, kikövezett terek, bővizű szökőkutak választották el. Királyudvarhelyet sok száz éve szépítették, MacGil előtt az apja meg a nagyapja, de most ért igazán a dicsősége csúcsra. Kétségtelenül a Gyűrű Nyugati Királyságának legbiztonságosabb erődje volt.
MacGilt szolgálták a legjobb és leghűségesebb harcosok, akik valaha jutottak uralkodónak. Amióta élt, senki sem merte megtámadni. Ő volt a hetedik MacGil a trónon, jó és bölcs király, aki harminckét éve uralkodott. Országában bőven termet a föld, hadseregét megduplázta, városait megnövelte, népéhez bőkezű volt, senki sem panaszkodott rá. Nagylelkű királyként ismerték, az ország sose volt még olyan gazdag és békés, mint az ő uralkodása alatt.
Különös módon éppen ez vette el MacGil álmát. Ismerte a történelmet: még sosem fordult elő ilyen hosszú béke. Már nem azon emésztette magát, megtámadják-e, hanem azon, mikor. És honnan.
A legnagyobb fenyegetés természetesen a Gyűrűn kívülről volt várható, a barbárok Vadonából, amely magába foglalta a külső Vadont, és leigázott minden népet a Gyűrűn kívül és a Szakadékon túl. MacGilnek és az őt megelőző hét nemzedéknek a Vadon sosem jelentett közvetlen fenyegetést, amit a királyság a kivételes földrajzi adottságainak köszönhetett, ugyanis tökéletes kör, illetve gyűrű alakú volt. A világ többi részétől mérföldnyi széles, mély szakadék választotta el, és energiapajzs védte, amely a MacGilek uralmának kezdete óta működött, így hát nem nagyon kellett tartania a barbároktól. A vademberek többször megtámadták őket, hogy áttörjék a pajzsot, és keresztülvágjanak a Szakadékon, de egyszer sem jártak sikerrel. Ameddig MacGil és népe meghúzódik a Gyűrűben, számukra nem létezik külső fenyegetés.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy belülről semmi sem fenyeget. Mostanában épp emiatt nem alhatott MacGil. Tulajdonképpen éppen ez volt az indok a mai ünneplésre: az idősebb lányának a menyegzője. Ezt a házasságot kifejezetten azért tervelte ki, hogy lecsillapítsa ellenségeit, fenntartsa a törékeny békét a Gyűrű Keleti és Nyugati Királyságai között.
A Gyűrűt, amelynek sugara jó ötszáz mérföld volt, középen hegyvonulat osztotta ketté. Ez volt a Felföld. A Felföld túloldalán terült el a Keleti Királyság, amely a Gyűrű másik felét foglalta magába. Ebben a királyságban az évszázados vetélytársak, a McCloudok uralkodtak, akik mindig is igyekeztek felrúgni a MacGilekkel kötött, ingatag békét. A McCloudok elégedetlenek voltak a nekik jutott területekkel, meg voltak győződve róla, hogy az
