hevében, s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper nélkül nem lehet megválni — , lám, én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim — és...
— Asszony, asszony! az mind szép és jó — szóla amaz, ki észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezőleg fordul — , én ismerem nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. Amit szól, azt replikába tehetni. Látom, jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak — ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette...
— De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? — szakítá félbe kérőleg a nő — mi csak önbe bízunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? azonkívül — tevé hozzá a már ellenállhatatlanná vált alispánné — ismeri ígéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a káptalanhoz, s az inskripció, melyet maga kívánt, kezében lesz.
— Ami az inskripciót illeti — dörmögé Macskaházy szelídebb hangon — , isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám ha méltóságtok hű szolgálataimért — ob fidelia servitia — felőlem gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni — de...
— Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inskripció szép, s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis szép osztályrész.
— Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne is elémbe — szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.
— S valóban azt gondolja, kedves barátom? — sóhajta az alispánné — én kételkedem.
— S miért? mert az első próbatét nem sikerült? gyermekség! Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem kedvezett? Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az írásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közön-séges lopásnak látszassék, s reánk semmi gyanú ne háramoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Azalatt a tiszteletes visszajött, s lármát ütött, még mielőtt Cifra az írásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki, s így illant el — Vándory nem véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statárium alá kerülne; s így látni, hogy néha a filantrópiának is vannak hasznai. — Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgyis Tengelyivel van még egy kis számolásom.
— Remegek — szóla az alispánné — , a jegyző háza teli van emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.
— Fölakasztatjuk — szóla közönyösen Macskaházy — , hisz statáriumunk van.
— És ha az egészet megvallja?
— Nem fogja megvallani. Azt ígérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig — tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon — mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.
— Oh, ha tudná ön — szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon — , mennyit küzdék, míg e lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy... De ki tehet róla! nevem becsülete, gyermekeim java — minden, mi az életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek...
— Mit nem tesz anya gyermekeiért — viszonzá meghatva Macskaházy, midőn szemeit törlé, s setétségben könnyekre nem levén szüksége — , mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ, leborulna előtte.
— Isten mentsen — szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hízelgéseit, s örült, midőn hallá, hogy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne, nemes feláldozásnak tekinthető — , isten mentsen, hogy e tettről kívülünk más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e... — S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arca pirulni kezd.
— Ugyan miért kínozza magát, nagysád? — szóla közbe Macskaházy, földesasszonya zavarodá-sát észrevéve — mi rossz van az egészben, amit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás; — oly dolog, mely naponként történik, s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb azáltal, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harminc éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belőle? Keresték, s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felőle. Hát még ez esetben! Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donációt? Isten ments! közönséges magánleveleket, melyeket nagy részben maga a nagyságos úr írt, s melyeket, éppen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga egészen ártatlan, legfeljebb módja ellen lehetnének kifogások.
— Igen, igen, de a mód — sóhajta az alispánné — , háztörés, rablás, mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.
— Igen, háztörés, rablás — szóla nyugodtan a tudományos jurista — , mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha valaki, más embernek, kit éppen szentnek senki sem mond, de ki most büntető per alatt nem áll, s ki mellett eszerint a “jus connatum bonae existimationis” szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory hálószobájában nagy diófa szekrény áll, melynek felső fiókja jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal öszvekötött iratcsomó van, melyet ő — ti. a szóló — annyira szeretne látni, kíváncsiságból vagy tudományos célokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza, száz forintot adna, kérdem: van-e ebben valami vétkes vagy éppen büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha ugyanazon ember, például mondjuk A. a másiknak, B-nek még azonfelül azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet, azután hálószobájába s így a szekrényhez, melynek felső fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja — van-e ebben valami vétkesebb az első beszélgetésnél? S ha később ezen egyed B., ki mellett a jus bonae existimationis szólt, betör, s az iratcsomót kezembe adja, én törtem be, én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené? Amit ígértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a többihez közöm nincs.
— Igaz, igaz — sóhajtá Rétyné, ki lelkiösmeretét ez okok által teljesen megnyugtatva érezé — , de a világ nem így okoskodik!
— A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utósó ítéletig, s ez kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik — szóla komolyan Macskaházy, ki jó reformált létére teológiával szívesen fűszerezé beszélgetéseit. Az úgynevezett erényes embereknek egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. — Ne féljen, nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.
— Ha az iratok még Vándorynál
