velök. Egyszer eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban? Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.
– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.
A középső is össze csókolgatta:
– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.
Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.
– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.
Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak! mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’ tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint a sót.
Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték, hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment. Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:
– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn, amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.
Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak, nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt. A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’ akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.
Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég, köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’ tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, „de hej ha még egyszer visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.“
Azt mondja rá a gróf:
– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?
– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy visszaadta.
Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.
– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.
– Nem én nagyságos uram.
– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.
A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt, a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett, három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.
Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével boldogul élt mig meg nem halt.
A CZIGÁNY FIÚ
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta, mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.
Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni, elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.
Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy kan-disznót turkálni.
Elkezdi a czigányfiú:
– „Kan is dúr is“ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót diákul.
Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy: „Kan is dúr is“, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:
– „Kan is dúr is, ing is lóg is“ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már két
