parasztot. Lám… dehát miért nem állíthat?
Lássuk az írást, amit a kezembe adtak! Hátha attól okosabb lészen a haragos magyar. Mert igazán haragudtam, amiért épen engem ütött így tarkón a balszerencse. Bár hiszen a méreg csak ártani fog a szépségemnek… Okosabb, ha belenyugszom, amin változtatni úgy sem áll hatalmamban.
Kiterítettem a litografált írást a térdemre és végigolvastam az utolsó betüig. Magyar nyelven volt írva és amolyan utasításféle volt, vagy akart lenni, csak az volt a baj, hogy aki írta, vagy németből fordította, vagy nem tudott magyarul. Tréfából visszafelé is elolvastam, de így sem voltam képes az egészet megérteni. Itt-ott azonban mégis sikerült belőle kihámoznom a magot, s ebből a kevésből legalább annyit sikerült megértenem, hogy én itt tulajdonképen megfigyelő és biztosító őrszeme vagyok a századnak arra az esetre – ha a folyamatban levő események további fordulata közben esetleg vissza kellene vonulnia.
Hm… »a folyamatban levő események további fordulata közben«… Roppant világos! Csak tudnám, hogy mit kell alatta érteni? Egyéb baj nincs.
Mi lesz például, ha engem itt megtámadnak és elnémítanak? Hogyan adjam akkor tudtul Morelli kapitány úrnak »a folyamatban levő események további fordulata közben«, hogy erre a helyre jó lesz nem visszajönni, mert ezen a helyen addigra… hadjáratban semmi sem lehetetlen… akár egy egész regiment orosz is befészkelhette magát. Nem valószínű ugyan ez a lehetőség, de nem is olyan képtelenség, amit számításon kívül kellene hagyni.
Lassankint mindazonáltal megnyugodtam. Becsületesen meg fogom csinálni, amivel meg vagyok bízva – a többi nem az én dolgom. Bizonyos, hogy nem ok nélkül állítottak erre a posztra. Ennélfogva tehát az is bizonyos, hogy Morelli kapitány úr nem fog csalódni bennem.
Esteledett.
A tegnap óta csak igen mérsékelt meleggel letűző nap elérte a nyugati láthatár horizontját.
Arra, amerre lenyugszik – van Magyarország. Ha kissé délnek húzok egy képzeletbeli egyenes vonalat – van az én szűkebb hazám, szülőföldem és a kincstári erdőm. Két lusta kerülőm, lakásom, összes ingóbingóm és szegény Zsandár kutyám. Az egész kicsi mindenség, ami hozzám tartozik és amire gondolni szoktam. Királynak ország – szegény embernek alig egy tenyér. De ez a tenyérnyi birtok semmivel sem csekélyebb értékünk, mint bármely hatalmas királynak az ő országa. Ezt persze nem én mondom, hanem nagytiszteletű Herepei uram szokta mondani vasárnaponkint a templomunk szószékéről. Vajjon megszabadult-e már a nagytiszteletű úr a zsábájától? Igen panaszkodott, amikor utoljára beszéltem vele, pedig egyébként izmos öreg ember.
A kapitány úr egy láda konzervet cipeltetett árkomba, de nem nyúltam hozzá.
Amint a nap eltűnt a láthatár pereme mögött, kényelembe helyezkedtem nyirfám alatt és a magam kincseinek raktárából vacsoráztam pár szelet szalámit és egy karéj kenyerét. Azután leküldtem rá egy korty hazai szilvóriumot és vagy egy kupa vizet. Vizem volt elég, nem kellett vele takarékoskodnom. Húsz-huszonöt lépésnyire a hátam mögött levő erdőben elég bő vizű forrást fedeztünk fel az este – abból annyi vizet szerezhettem, amennyire csak szükségem volt. El is határoztam, hogy holnap reggel nagymosást rendezek és magamat is alaposan ki fogom mosni. A rajtam levő ing meg alsónadrág épen úgy rászorult a szappanos vízre, mint jómagam. Hát igenis, hogy hadjáratban ez a legdrágább gyémánt: egy szép tiszta ing. Aki még nem viselt testén négy-öt hétig egy inget – annak fogalma sincs róla, mekkora mesebeli drágakő egy szép tiszta ing!
Kilenc óra tájban magamra húztam takarómat és lefeküdtem.
Teljes biztonságban éreztem magamat. Eszembe se jutott, hogy meglepetés érhet.
Ma legalább még nem. Bármerre húzódott is az ütközet, valami éktelenül nagy távolságra mégsem lehetek a csapatainktól. Ugy okoskodtam, hogy ha talán megfordul időközben a hadiszerencse és a hátráló ellenség új erőre kapva – visszanyomja a diadalmasan előrenyomuló frontot, a visszafelé hullámzó ütközet legszélső mozgása úgyis körül fogja nyaldosni ezt a vidéket és én még jóidejében meg fogom tudni, hogy főhadiszállásom itt a nyirfám tövében többé nem bátorságos.
Addig azonban nyugodtan alhatom.
Meg is cselekedtem.
Nem telt bele tíz perc és már aludtam is. A háború óta ezen az éjszakán aludtam legelső ízben úgy, hogy egyetlenegyszer sem ébredtem fel, – sem pedig fel nem ébresztettek. Eddig minden áldott éjjel felvert egyszer-kétszer a hirtelen felhangzó alarm. Persze aztán hiába sült ki, hogy ok nélkül való riadalomról van szó – az álom egy egészséges darabja akkor már az ördögé volt.
Hold nem világított ezen az első igazán csendes és nyugalmas éjszakámon. Sötétségben feküdtem és sem a kabócák cirpelését, sem a mindenhol jelenlevő tücskök hegedülését nem hallottam.
Másnap reggel borult időben ébredtem fel. Nézem az órámat. Egynegyed kilenc. Hallatlan!
Alig akartam hinni a szememnek, hogy már egynegyed kilenc és én – mint egy princ – még mindig itt nyújtózkodom a takaróm alatt. Ez a csoda sem esett meg velem Isten tudja mióta, mert otthon is korán kelő ember vagyok. A felkelő nappal ébredek és a tyúkokkal megyek aludni. Most meg már egynegyed kilenc! Látszik, hogy a több hetes fáradság felhasználta a jó alkalmat és kivette köteles részét a kárpótlásból. Hát hiszen, helyesen cselekedte. Nem kergetett senki, uraskodhattam egymagamban, mint egy magányos kakuk. Még pedig – sánta kakuk. Mert bizony egy kicsit sántikálnom kellett. Megsebzett lábam nem sajgott valami túlságosan, rálépni azonban csak úgy tudtam, ha előbb biccenek egyet.
Semmi no, majd elmúlik! Az a fő, hogy tisztán le van kötve és nem piszkolódott be. És az a fő, hogy nem kellett ráhúznom bakancsot, azt a komisz foltost, nagy ellenségemet, akinek már százszor is megigértem, hogy nekimegyek a penicilusommal és vérét veszem.
Járhatok, ha tetszik, mezítláb is.
Sőt járhattam volna itt akár úgy is, mint ártatlan korában Ádám apánk a paradicsomban – nem sértettem volna meg vele senkinek a szemérmetességét. Magam voltam itt élő ember. Amerre szemem ellátott – mindenfelé mozdulatlan csend, béke és hangtalan nyugalom borult a tájra. Szinte álomnak tetszett, hogy azokon a lankás nyugati dombokon tegnap és tegnapelőtt este szakadatlanul dörgött és ordított a halál, s csupa tűzláng volt az egész nagy távolság egészen a láthatár legszéléig.
Mindennek még a nyoma sincs meg. Eltűnt, mint valamely rég szikkadó forró talajon a tavaszi eső.
Nekifoghattam az este tervbe vett nagymosásnak, nem nézte szorgalmas munkámat senki, csak a jóságos Isten.
Kiszedtem kincseim közül a szappant. Glycerinszappannal ugyan nem igen szokás inget mosni – más azonban nem volt. És ebből sem lehetett túlsokat elprédálni, mert csak egyetlenegy darabot birtokoltam. Az a derék vén Milecz grájzleros, akitől vásároltam, néhány száz kilométer távolságnyira köhécsel tőlem boltocskájának pudlija mögött, s nyilván bolondnak tartott volna, ha egy ekkora darab szappanért szívesen markába nyomtam volna tíz forintot. Pedig igazán szívesen megtettem volna.
Igy igen kellett takarékoskodnom a kinccsel, nehogy elfogyjon.
