kell busulni,Sem könyvből tanulni.
Hanem vidulni,
Énekre indulni.
A kinek van jó kedve,
Jól van nevekedve,
Beszél vig szóval,
Jár teli kancsóval,
Vörös gyurkóval,
És meleg fánkkal.
A kinek ma kedve nincs,
Annak csöpp esze sincs;
Meghült a vére.
Menjen csak izére,
Maga helyére,
Meleg kemenczére.
Gondot ma le kell tenni,
A fánkot kell enni.
Mikor azt falom,
Nagy hasznát találom,
Mert tapasztalom,
Hogy tőle van álom.
Mostan a bor ollyan kincs,
Mellynél semmi jobb nincs.
Az ő jósága,
Eszünk okossága,
Ifjak vigsága,
Vének orvossága.
A ki a jó borral él,
Betegségtől nem fél.
Tréfál, mint pulya,
Nincsen semmi búja;
E nótát fújja:
Haja, heje, huja!
170
Jó napot, vitézek! ide hallgassatok.
Ha tormás csukával engem jól tartotok,
A szűröm ujjából majd nektek papolok,
Ha penészes garast nekem bőven hánytok.
Csitt, patt! minden ember szónak békét hagyjon,
Ha van jó gazdasszony, a konyhához lásson;
Uri magam alá gazda hintót adjon,
Hogy az utczára is gyalog ne fáradjon.
Eljártam, kerültem széles e világot,
Helikon hegyéről néztem az országot,
Hogy miként kaphatnék egy kis uraságot,
Mendikások között kalefaktorságot.
Eljártam Ázsiát, nagy Branderburgiát,
Hétszer absolváltam a filosofiát,
És olly nagyon tudtam a napoknak számát,
Hogy más mondotta meg a karácson napját.
Édes jó asszonyom, mit nevetsz szemembe,
Tán belé szerettél uri személyembe?
Hidd el, hogy nem juthatsz addig szerelmembe,
Mig vagy harmincz garast nem nyujtasz kezembe.
Ama régi mezőn mikoron bujdostam,
Tyukok, disznók között hogy sokat koplaltam,
Sokszor himlőhelyes bőrömet megnyúztam,
Kancza bocskoromat sokszor nyársra huztam.
A disznóugatást majd két nap kergettem,
A nyulfekvést gyakran agyon is ütöttem,
A veréb árnyékát halálra üldöztem,
Vén fa csikorgását sokszor fel is szedtem.
Mikor a császárral én ebédet ettem,
Hires nevezetes étket készitettem;
Még a tört lencsét is a kucsmámmal szedtem,
A csíkmakkot pedig tarsóra töltöttem.
Az első tál étel volt bagolynyerités,
A második pedig üres szekérzörgés;
Harmadik tál étel volt kemenczenyögés,
Utójára sülve volt fecsketej-evés.
Mikoron a császár asztaltól felugra,
Egy nagy bolond tallért nyoma a markomba,
Kitől az erszényem megkócsagósoda,
Ugy ugrándozék, mint egy nagy bolond bika.
Római ur vagyok, elég van tallérom,
Rubintom annyi van, a gatyám sem birom.
Uri személyemnek kankós a gallérom,
Magam szép termetét sok ezrekre irom.
Teli boros kancsó légyen ti köztetek,
Husz borjat fiadzék minden tehenetek,
Csak azt nézni jöttem: van-e mit ennetek?
De megengedjétek, hogy igy beszélgetek!
A ki ez verseket hallá füleivel,
Márjást, vagy egy huszast nem ad kezeivel:
Szerecsenországban baglyok temessék el,
Hogy soha se lásson az ő szemeivel.
171. VŐFÉLKÖSZÖNTÉSEK
Vagyon-e e háznak násznagya, gazdája,
Benyujtandó szómnak meghallgatására,
A jó kivánságnak elfogadására?
Hogyha nékem annyi kegyelem adatnék,
Hogy a kegyelmetek házába léphetnék,
És ottan bővebben beszélhetnék!
172
Becsületre méltó jeles gyülekezet,
Férfi- s asszonyrendből álló felekezet,
Kiket a szeretet összekötelezett:
Halljon szót, valaki ez helyre érkezett!
Hadd szóljak csak hármat a szent házasságról,
A páros életben való boldogságról,
Azután az ágas bogas sógorságról,
Ha meg nem ehültök, a szent komaságról.
A szent házasságot az isten szerzette,
Mert még az Ádámot mikor teremtette,
Éva szépanyánkat olly társává tette,
Ki egész éltében hív legyen mellette.
Maga volt a vőfél az egek királya,
A mint ezt Mózesnek szent historiája
Bőven előadja, bár kiki vizsgálja,
Ezt minden értelem bámulva csudálja.
E szent rendelése az egek urának,
Tetszett Ádám atyánk sok maradékának;
Mint patriarkháknak, evangyelistáknak;
Páratlan életet kevesen tartának.
Mert egyedül élni igen unodalmas,
De párosan is csak némellykor nyugalmas;
Mert
