pillanatot velünk akar tölteni.
Ilyenkor jönnek a nagy csalódások. Elkezdjük keresni a hibát a másikban. Talán ebben sem olyan, abban sem olyan… de ezek mind-mind azért vannak, mert saját magunkat akarjuk nagyon erősen szeretni, és mindezt egy másik emberre próbáljuk „rányomni”. A másik embertől tesszük függővé önmagunk szeretetét.
A szerelem esetében saját magunkat szeretjük annyira erősen, hogy nem tudjuk a másik embert elengedni, nem tudjuk szabadjára engedni, nem engedjük a szabad döntésében. Míg a szeretet esetén a másik embert szeretjük feltételek nélkül. Elfogadjuk a hibáit, elfogadjuk azokat a dolgokat, hogy neki van önálló élete és volt előttünk is élete, lehetősége lenne arra, hogy még utánunk is legyen élete, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Egyszerűen csak szeretjük őt, a lényét, amilyen ő. Nem akarjuk megváltoztatni. Nem akarjuk rákényszeríteni olyan dolgokra, amire ő nem képes, mert például nem áll azon a fejlettségi szinten, vagy teljesen más feladattal él ebben az életben, mint amit mi elvárnánk tőle. Csak szeretjük, úgy, ahogyan van.
Akkor képes az ember az igazi és feltétel nélküli szeretetre, ha előtte igazán és feltétel nélkül megszereti önmagát. Ha önmagadat mindennél jobban tudod szeretni és elfogadni a hibáiddal együtt, a rossz döntésekkel, a kudarcokkal, mindennel együtt, akkor bárkit képes vagy szeretni az ő hibáival és kudarcaival együtt. Mert hibátlan és kudarcmentes élet nem létezik, hibátlan ember nincsen.
Minden egyes személy az életünkben egy lecke: lehet, hogy a sírig tartó lecke, és utolsó szívdobbanásig vele tudunk lenni, de lehet, hogy csak egy időszakra.
Tehát a legfontosabb dolgunk, hogy önmagunkat kezdjük el minél jobban megszeretni és elfogadni. Abban a pillanatban sikerülni fog a másik embert is szeretni. Az igaz szeretet sokkal hosszabb és sokkal mélyebb, mint a szerelem.
A szerelem általában egy fellángolás. Ahogy fellángol, pillanatok alatt leég és hamuvá változik. A szeretet pedig egy folyamatosan, szépen lassan égő tűz, ami sosem alszik ki.
AZ EGYEDÜLLÉT NEM MAGÁNY
Vannak, akik mástól teszik függővé az életüket. Nagyon sokan összekeverik a szükségletet a vágyakkal. Úgy gondolják, hogy csak akkor tudnak életben maradni, akkor tud működni az életük, akkor tudnak jó munkahelyen dolgozni, akkor tudnak mindent jól, ha egy társ van mellettük, ha ott van mellettük egy pár. Mert egyedül magányosak. De az egyedüllétnek nem kell egyenlőnek lennie a magánnyal. Az életben maradáshoz elengedhetetlen szükségletek az étel, az ital, az anyagcsere, a levegővétel – mert ha nincs levegővétel, nem tudok életben maradni. De ha nincs mellettem társ, nincs párom, attól még életben tudok maradni. Az emberek nagy része hajlamos belekeseredni ebbe, önmagát sajnálni, bántani önmagát, akár önromboló dolgokat tenni azért, mert nincs párja, nincs társa.
Nyilvánvaló, az ember társas lény, és vágyunk egy társra. De ez vágy, nem szükséglet – ne keverjük össze! Attól, hogy nincsen társad, párod, még nem kell magányosnak lenned, és nem kell tönkretenned azt, amit előtte felépítettél – ha egyáltalán felépítettél. Nagyon-nagyon fontos, hogy most, amikor egyedül vagy, illetve társas magányban élsz, nézz a tükörbe és kérdezd meg magadtól: a te mostani éned lehet-e valaki vágya. Vagy fordítva: te vágynál-e magadra, a mostani énedre, mint tökéletes párra? Ha a válaszod nem, akkor neked is rá kell jönnöd arra, hogy magadat kell fejleszteni, önmagadat kell szeretni. Magadtól kell függővé tenni a saját boldogságot, és nem mástól, másoktól.
Miképp várod, várhatod el mástól, hogy szeressen, ha te nem vagy képes önmagadat szeretni? Hiába jönne most egy társ, egy pár az életedbe, ideig-óráig lehet, hogy jó lenne, aztán társas magányban élhetnél, vagy veszekedések közepette. Ha valami hiányzik belőlünk és azt mástól várjuk, a pár ilyenkor tükröt tart nekünk és felnagyítja azokat a hiányosságokat, amiket nem változtattunk át magunkban pozitívra, nem emeltük meg magunkban, nem fejlesztettük magunkban. És a kép fájdalmas tud lenni.
Nem az a megoldás, hogy keresek egy másikat, aki engem boldoggá tud tenni. Ha azt érzed, hogy készen vagy, ha azt érzed, hogy nem a másik feled keresed (két fél együtt egy egész, de külön csak egy-egy fél), hanem a valódi társad keresed, aki a TE EGÉSZ önmagad mellé EGÉSZ ÖNMAGA-ként tud csatlakozni, akkor meg fog érkezni. Addig a feladatod, hogy magadat tedd egésszé.
SZEREPEK A PÁRKAPCSOLATBAN
Az alap, ősi felfogás szerint a nő, az igazi nő a háttér, aki támogatja energetikailag a szeretetével, gondoskodásával, odafigyelésével a férfit, aki ezáltal fizikálisan tud teremteni a család részére. Ez a modell – azzal, hogy a nők kivívták egyenjogúságukat – teljesen felborult. A nő feladata az volt a régi időkben, hogy otthon biztonságot, boldogságot, nyugalmat, kedvességet, gondoskodást, finom ételt biztosítson a férfiak és a gyermekek részére, míg a férfi feladata az volt, hogy kiment, elkapta, hazahúzta a mamutot, amit a nő étellé tudott alakítani. Abban a pillanatban, amikor ez megváltozott, felborultak némileg a szerepek is. De az alapprogram a kollektív tudatban – tehát mindenki kollektív tudatalattijában – ugyanúgy fut. Fut egy program, amire manifesztálva lettünk. A férfi kint, a „harcmezőkön” teremti az energiát, az anyagit (most a pénzt), és a nő otthon, védelemben gondoskodik, szeretetet ad, hátteret biztosít. Ahogy a mondás tartja: minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Ez nagyon fontos energetikailag is. Mivel ez felborult, azért nem működnek a mostani kapcsolatok rendesen.
Sok esetben energetikailag két férfi él egymással. Hiába nőként született le az a nő, közben férfienergiát hordozva megy, és teremti a családnak a pénzt. De közben belülről ott ketyeg a tudatalatti program, hogy neki gondoskodni is kell, szeretetet is kell nyújtani. Eközben a férfi szintén megy, teremt sok esetben (bízzunk benne), de a nő nem tud teljes erőbedobással arra fókuszálni, hogy az otthoni hátteret biztosítsa, azt a nyugalmat, energiát, amit nőként kéne, hogy biztosítson. Ezáltal borul össze a rendszer, és így mennek tönkre a kapcsolatok, valamint emiatt van az, hogy minden harmadik házasság válással végződik; a szerepek nincsenek a helyükön.
A régi időkben is eljártak a nők „hobbi-szinten” tollfosztóba, ami szintén munkaként tekinthető. De leginkább azért, mert beszélgettek, pletykáltak, elvoltak. De a nők soha nem avatkoztak a férfiak üzleti dolgaiba. Ez így volt helyénvaló, és most is annak kellene lennie, mert ez a tudatalatti program. A mostani kapcsolatoknál sokszor ez teljesen máshogy működik. Ezáltal a férfinál megbomlik az egyensúly: az anyagiak szempontjából nem tud igazán férfi lenni, és nem tudja sem a nőt, sem a családot maga mögé ültetni, karon fogni, és vinni az életben. Ennek oka, hogy nem érzi a biztonságát, nem érzi otthon azt, amit neki kapnia kellene. Ilyenkor mit csinál? Elindul kifelé, és más Vénusztól, más Nőtől szeretné megkapni azt, amit a nő energetikailag arra fordít, hogy pénzt teremtsen, a fizikai világban ő legyen a sikeres, karrierje legyen. Felborul az egész. Ezt kell igazából teljesen helyre tenni.
Nekem olyan agyam van már kiskorom óta, hogy ha meghallok egy szabályt, szabályrendszert, abban a pillanatban a „kiskapu” is bevillan. Nem létezik olyan, ember által alkotott szabály, szabályrendszer, aminek ne lenne valamilyen kiskapuja. Ez nem azt jelenti, hogy csalni kell bármiben is. Vannak az asztrológiában, a pszichológiában, nagyon sok tudományban olyan helyzetek, amiket analógiákkal – nevezzük kiskapuknak – ki lehet védeni.
Egyértelmű
