>Buda halála: Hún rege
ELŐSZÓ
Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát Etelével tárgyazza, teljes egész; de a mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál, csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának, mely a szerző gondolatában már megalkotva él. Annál fogva, ha talán a költői nemesis ellen kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is egy magasb egységbe kellvén összefolynia, nem lehetett ennek special egységét annyira bezárni, hogy a továbbiakkal minden kapcsolata megszünjék.
Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját illeti, az nem affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: „Férfiat énekelek“… stb. míg a krónikák egyszerü nyelvén sok mindent el lehet mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére bizza
ELSŐ ÉNEK.
BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL 1 AZ URALKODÁST
Hullatja levelét az idő vén fája,
Teritve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tünődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.
Már Keveházába2 Bendeguz megtére,
Rof3 is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.
Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.
Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.
Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.
Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.
Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.
Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.
Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára,
Ő pedig ily szókat veszen ajakára:
Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.
Tanácsot az ember bizva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?..
Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.
Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –
Szél veri utjából, nem jut soha czélba.
Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazitni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.
Egyet tudok, a mi, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.
Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.
Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó víz háborogva indul
Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.
Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.
Engem is oly szózat – Isten szava – inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmom választani ketté;
A régi tanács, im, most serdüle tetté.
Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.
Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;
Még terepélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.
Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Igy, tartani egymást, két suly elegendő.
Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.
Én a sokaságot bírni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…
Légy
