hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sírt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét és elaludt örökre.
Nagy gyűjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben Tompa Mihály, Népregék és Mondák czímű verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség húsz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az izlés nem múló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott útmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt egy hatalmas genie, mint a minő Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hódító egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak; ez csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segített, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző útakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a nemzeti jelleget.
Új világ, új élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása bugygyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdellt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissítettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, szerteágazott ezer felé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a szív sírhatott. Nem kellett feszes formák közé szorítani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után: az eredetiség. A vékonyhangú gitározást, az ősi ritmus érczes zengése váltja fel, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás színe. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejű és nagyerejű magyar nép – lép elénk s a maga egyszerű, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja fel nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez mi vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! Petőfi és Arany, kik a «naivot és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe olvasztják» nemcsak nagy költők, de épen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.
Erdélyi háromkötetes nagy gyűjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyűjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg Ballagi Mór két kötetes példabeszédes és közmondásos gyűjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-Társaság megbizásából, új kötettel állt elő, a Magyar közmondások könyvével; 1863-ban pedig Kriza János (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyűjteményével, a Vadrózsákkal, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta fel előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetű, ózamatú balladákban is. Majd következtek Thaly Kálmán rendkívül becses gyűjteményei, a Régi magyar vitézi énekek két kötete (1864), XVI., XVII., és XVIII. századi kéziratokból összeállítva, és később, 1872-ben az Adalékok a Thököly és Rákóczi kor irodalom-történetében, szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-Társaság Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében újra három kötetes népköltési gyűjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, megindította magyar fordításban a hazai, nem magyar ajkú népköltészet tárát (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlítjük itt az újabbak közül Kálmány Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből (Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. 2 kötet. 1877. Szeged népe. 3 kötet. 1881.) Mások, mint Fogarasi János, Bartalus István, Mátray Gábor, Szini Károly s legújabban Bogisich Mihály és Káldy Gyula régi énekek és népdallamok gyűjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmese-gyűjtőink közül legyen elég Merényi László, (Eredeti népmesék. Sajóvölgyi és dunamelléki népmesék. 1861–63), továbbá Arany László (Eredeti népmesék. 1862), és végül Benedek Elek (Magyar mese és mondavilág. 5 köt. 1894–97) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. 1891) és Marganits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. 1897) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyűjtemény a megelőző gyüjtemények összes anyagát feldolgozza s történelmi alapon csoportosítja.
Legújabban (1902) a Kisfaludy-Társaság, a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterium támogatásával ismét kezébe vette a népköltési gyűjtés megszakított munkáját s megindította a hozzá beérkezett gyűjtések új és nem kevésbé értékes sorozatát. Rövid időközökben négy vaskos kötet jelent meg e gyűjteményből. Dr. Sebestyén Gyula, Regős énekek czímű két kötete, melyek népköltészetünknek és népszokásainknak legrégibb emlékeit foglalják össze s melyeket a buzgó gyűjtő egész kötetnyi tudományos fejtegetéssel magyaráz s világít meg, közölvén a gazdag variansok különböző dallamait is. Majd Vikár Bélától egy kötet somogymegyei s Mailand Oszkártól egy kötet székelyföldi gyűjtés.
Ez új sorozat szerkesztésénél azonban más a módszer, mint a régebbi folyamnál. Az új szerkesztő, Vargha Gyula, a Kisfaludy-Társaság utasítása szerint többé nem a kizárólagos æsthetikai szempontot veszi irányadóul, de tért enged a folklorisztikai szempont mind hangosabban nyilvánuló követeléseinek. Észszerű és helyes eljárás, mert voltaképen ez a két szempont nem áll ellentétben egymással s a népköltés terén æsthetikailag és ethnografiailag csak az lehet értékes, a mi a népszellem valódi költői megnyilatkozása.
Ez a mi kötetünk az említett gyűjtemények népdalainak szine-javából van összeállítva. Sok gonddal és szeretettel válogattam ki az egyes darabokat s a szerint, a mint tárgykörük más és más: külön-külön csoportokba helyeztem őket. Rendkívül gazdag a szerelmi és katona dalok sorozata, továbbá az «Ágról-ágra» czímű cziklus, mely tekintet nélkül az egyes darabok tárgyi különféleségére, az egyversszakos népdalokat foglalja össze s köti szeszélyes bokrétába. A műköltők népdalait, melyeknek nagy része számos gyűjteményben eredeti népdalként szerepel, szintén külön cziklusba sorakoztattam s minden darabot megjelöltem irója nevével.
Kívánom, hogy gyűjteményemet a nagy magyar közönség oly élvezettel és tanulsággal forgassa, a minő gyönyört szerzett nekem az összeállítás munkája.
MAGYAR NÉPDALOK
A népköltészet egyik főérdeme: a valóság. A mit benne találunk, az mind igaz tény. Ha valami benne történetre vonatkozik, az történet, ha erkölcsre, az erkölcs, ha izlésre, az izlés. Itt minden betű adat, s minden kis adat a multból gyökerűl szolgál új virágnak a jövőben.
