annál becsülendőbb. Nemes és naiv kedélyét a legkisebb hazafias ténykedés is rezgésbe hozza. Ott van mindenütt, ahol lelkesíteni kell. Nem mulaszt el egyetlen számbavehető alkalmat sem, hogy ápolja, ébren tartsa korának hazafias buzgását, s a magyar társadalom tevékenységének minden mozzanatára van egy-egy ódája, dithirambja, vezérczikke vagy dala. Mint nagy mintaképe, Vörösmarty: lelkesedésével ő is a mult dicsőségéhez fordul, s bár előadásának formája erősen krónikás, de szines és meleg képekben rajzolja meg történelmünk majd minden érdekesebb jelenetét. Nagyobb szabású eposzaival kevesebb a szerencséje mint apróbb történeti elbeszéléseivel, melyeket abban az időben tévesen tartottak és neveztek balladáknak. Ahogy nem igazi eposz Csatár-ja és Szent László-ja, épp oly kevéssé balladák az Árpádok darabjai. Krónikás képek és képsorozatok ezek, melyeket helylyel-közzel lendületes páthosz melegít át, s legtöbbjének ezért volt élénkebb hatása a hevülékeny nemzeti szellemre. Kont, a kemény vitéz, harmincz társával, nem hajtva térdet a zsarnok Zsigmond előtt: az ellenálló Magyarországot personifikálta. Inkább a halál, mint a szolgaság! Ki nem értette volna meg e lelkes szózatot a forradalom előtt s még inkább utána sokáig! Soha sem volt a hazafias rhetorikának nagyobb jelentősége a magyar költészetben mint e korban, mely főkép a páthosz levegőjéből élt.
De van Garaynak egy költeménye, mely diadalmasan túlélte korához tapadó társait s munkásságának alkalmiságából megmaradt minden idők számára. Ez az ő Obsitos-a, az ő Háry János-a. Egy kiszolgált vén baka pompás genre-je, mely a népéletből művészileg ellesett jellemző vonásaival, rajzának eleven szineivel s előadásának természetes és üde humorával halhatatlan alkotás. A Falstaffok magyar rokona. Annyira és oly kedélyesen hazudik, hogy végre maga is hiszi mindazt, amit elmond hűséges hallgatói, a potrohos biró meg a falu legényei előtt. Csak a diáktól fél, aki furcsán s nagyokat prüsszent a merész harczi kalandok hallatára, mikor Háry János – bár lovon soha sem ült – huszárként szerepel s kétszázan ütköznek meg kétszázezer francziával, kiknek vezérét, a nagy Napoleont, természetesen ő maga fogja el. Mária Lujza sirva kéri a vitézt: ereszsze foglyát szabadon, mit a lovagias Johannes Háry meg is tesz. A császártól két aranyórát kap emlékül, melyeket kapitányának és hadnagyának ajándékoz, utólagosan sajnálva, hogy legalább egyikét nem tartotta meg, mert most ezt a történetet »hihetik is, nem is kigyelmetek«. De a hallgatóság hiszi, mi pedig teljes gyönyörrel tapsolunk e vidám hazugságoknak, melyeket az a szerencsés sors ért, hogy örökéletűek, mert művészetük igaz.
Végül emlékezzünk meg egy meleg kedélyű, szerény bankhivatalnokról, Debreczeni Márton-ról (1802–1851.), ki távol a világ zajától, a nemzeti mult emlékein merengve, Vörösmarty hatása alatt, titokban zöngette lantját s megirta a Kióvi csata czimű tizenhat énekes hőskölteményét. Senki sem sejtette, hogy a Bányász Szótár s a Bányászati Tudományok Rendszeré-nek tudós irója, ki e művei révén a külföld előtt sem volt ismeretlen, egyúttal költő is. Nagy, hexameteres eposzát, mely szintén a honfoglalás köréből veszi tárgyát, csak halála után fedezte fel egyik barátja, gróf Mikó Imre, aki aztán az ötvenes években ki is adta. Szenzácziószámba menő feltünést keltett, de többé nem hathatott. A klasszikus eposz immár végkép bevégezte pályafutását, a hexametereken robogó hősök visszatértek régi pihenőikre s mögöttük becsapódott az idők vasajtaja.
VII
BAJZÁÉK
1823–1851
Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette, eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy más tagjára, Bajzára maradt örökül.
Bajza (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember, aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is. Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél. Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene, mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat. Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni, teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét, tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését, szóval: előbbre menni, haladni.
Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást. Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész« fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre s megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a jótékony s mindent átható világosság.
A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni: olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló a művészetinél és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s »bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«; megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik »goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát
