hibáimból és vétkeimből tisztulva uj életet kezdenem!« Hát imádkozott-e ember valaha meghatóbban? – Szinte ideges, emésztő lázzal fordult nem ismert, csak sejtett hivatásának ideáljaihoz. Szivét mélységes fájdalmak szaggatták, agyát égető kételyek dúlták, – sokáig tusakodott, tétovázott, de mindig figyelt. A gondolatok és eszmék világánál kereste az igazság ösvényét s lelkével ráhajolt a mélységekre, melyek a jövőt takarták. Hallgatódzott. Hátha ott, valahol az árnyban, az ismeretlenben, a biztató életnek valamely zaját hallaná!
És meghallotta. Úgy rémlett, mintha a történeti szellem, a vérig sebzett nemzeti önérzet megmozdult volna az emberekben. Tolongás támadt. Eleinte csak a nemesi udvarházakban, keresztelők, lakodalmak alkalmával, majd a vásárokon, azután a vármegye-gyüléseken, végül az egész országban. Metternich önkényes katonaállitási és adószedési rendeletei megtették a maguk hatását. Hazafias szózatok hangzottak el. Lelkes jelenetek játszódtak le mindenfelé a zöld asztaloknál. Tizenöt megye bátran és határozottan ellene szegült az alkotmánytipró merényleteknek és törvénytelenségeknek. S hiába akarta a bécsi kormány hűtlenségi perbe fogatni őket. A királyi ügyigazgató, kinek becsületes magyar neve Németh volt, nem talált olyan paragrafust, melynek alapján elitélhette volna a törvényes lázadókat. Felküldte hát a felsőbb parancsra mégis elkészitett periratokat úgy, hogy az idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta. S mikor ezért Ferencz, magyar király, a ki különben magyarul egy szót sem tudott, ad audiendum verbum regium maga elé idéztette, a fejedelmi dorgálásra nyugodt lelkiismerettel válaszolta: »Tudom, hogy felséged kezében van az életem, de hazám joga s királyom becsülete drágább előttem az életnél.«
Ez az idők jele volt. Az emberek a rendkivüli nyomás következtében elvesztették türelmüket. A letepert óriás megmozdult s kényelmetlen helyzetében az – öklei után nézett. Többé nem zokszó sirt fel ajkán, hanem a harag hangjai: Hát ezt kapjuk hűségünkért, áldozatainkért?.. Ugyanekkor valami más zaj is volt hallható, mely bátoritólag vegyült a politikai élet küzdelmeibe. Az irodalom egy-egy kiváló jelese mélyen átérezte kora nyomoruságait s érczes, erős hangokban fejezte ki a közérzést. Berzsenyinél »vértorral« akar »uj világot alkotni« Szilágyi haragja; Kölcsey lantján egy csodaszép Himnuszban nemzeti imává lágyul a honfi-bú s több költőnk – közöttük a dicső Vörösmarty – lelkes hexaméterekben robogtatja fel a hajdani nagyság diadalmas hőseit.
Széchenyi nagy lelke jól hallotta ez örvendetes hangokat, az álmaiból bontakozó nemzet szive dobogását, s a magával vivott harczokban megedződve, mély és hatalmas tekintetét az égről a földre vetve, egész életét, élete minden gondolatát nemzete dicsőségének áldozva, szakadékok és mélységek között megindult az ismeretlen jövendők felé. Töretlen, vad utakon, ormótlan sziklatömbökön igy haladna egy rengeteg arányú, tömérdek lelkü hős, – maga is csoda a csodák között. Lépteitől döng a honi föld, alakjának körvonalai visszaverődnek a hajnalodó felhőkről.
Jól tudta, hogy mindaz, a mit akar, nem történhetik meg egyszerre, sőt lassan fog megtörténni. De meg fog történni. Bizott istenében és magában. Mentől nagyobb s leküzdhetetlennek látszóbb akadályok torlódtak eléje: annál inkább nőtt szivében a tettvágy s agyában a dacz: megbirkózni minden nehézséggel. Utazásai egyikéből visszatérve, borzadozva látta, hogy honfitársai mily ifjak a tapasztalásra s mily vének az energiára. Gyengék, tudatlanok, sőt rosszak, s a mi még rosszabb: úgy rémlett, sejtelmük sincs erről az elaljasodásról. »Ezeket a dicsőség utjára vezetni szinte lehetetlenség!« kiált fel keserüen, de már a másik pillanatban birkózik a – lehetetlenségekkel. Fölsiet a végre összehivott pozsonyi országgyülésre s midőn ott – a követek kerületi ülésén – épp egy fölállítandó magyar nemzeti akadémia tervéről folyt a beszéd, föláll s mint a tettek politikájának embere, csak ennyit mond: »Nekem e helyen ugyan szavam nincs, de ha oly intézet állíttatik, mely a magyar nyelvet kifejti s azzal segiti nemzetünk magyarrá tételét: birtokaim egy esztendei jövedelmét áldozom reá.« S e percztől fogva ott van mindenütt, a hol cselekedni és dolgozni kell. Tizenhatszor fordul meg Angliában, a világipar és politikai szabadság nagy iskolájában s mint nemzetének csakugyan első napszámosa: garmadával hordja haza tapasztalata kincseit, az életrevaló és gyakorlati ideákat. Forradalmat idéz elő az eszmékben, intézményekben, közszellemben, – a gazdaság, ipar, vállalkozások, közlekedés, – az anyagi és erkölcsi fejlődés minden terén. Teremtő szavára uj világ épül a régi romokon, megdől az ősiség, lehull a jobbágyság láncza; a központban s országszerte szellemi gyülhelyek támadnak. Meghonositja, a lóversenyt, megélénkiti a sport minden nemét, – megteremti a magyar társaságot. Közjognak, egyháznak nem vetődik fel oly kérdése, mely első harczosai közt őt ne találja. Mindenhez hozzá szól. Nincs neki nagy és nincs neki kicsiny. Ma azt vitatja, hogy Magyarország és Ausztria vegyesházassága mégsem megvetendő viszony, holnap meg arról beszél: mily illetlen az utazóknak a gőzös fedélzetére pökni, holott épp úgy pökhetnének a Dunába. Ma a conservativek, holnap a szabadelvüek, azután az ultrák közt hirdeti elveit. Oly kápráztató mozgékonyság, hogy szinte zavarnak látszik.
De, mint egyik nagy kortársa, b. Kemény Zsigmond mondja róla: »ki Széchenyi szellemét par force az egyes tények mezején akarja utolérni, úgy jár mint Sziczilia némely kies völgyein a kopók: – elveszti a vad nyomát a virágillat miatt«. Az ő szétáradó, ezer alakú tevékenysége, ez a sok egymást keresztező szövevényes út kivétel nélkül mind egyetlen központi eszméhez, egyetlen igazán nagy czélhoz vezet: dologra fogni a »rozsdáiban elsülyedt« magyart s szellemét kifényesiteni a dicsőséges munka barázdáiban. Végső elemzésében egy felséges, valóban lángelméhez méltó szerep: megmenteni a magyar fajt az emberiség számára s fölemelni szégyene szennyéből a művelt népek sorába. Ime az ő szent hivatása, az ő dicső küldetése, az ő nagy álma, hite és ereje.
Gyakran gondol egy jelenetre. A Pest alatti ronda Duna-parton nagy buzás hajót vontatnak a hosszu sorban befogott lovak. Éktelen kiabálás közt ütlegelik őket előre. Szegény párák! Minden erőlködésük daczára alig tudnak megküzdeni a folyam sodrával, mely vissza-visszarántja őket. Ugyanekkor az otromba gabonás hajó mellett büszkén halad el egy karcsu gőzös, az általa alapitott gőzhajó-társaság hajóiból. Minő ellentét! Az az idétlen jármű ma is csak olyan, mint a milyenen egykor a keresztes hadak szereit szállitották. Hogy küzd a hajtsárok lármája, az ostorok pattogása, az igába fogott gebék erőlködése és nyögése közt! Mennyi zaj, mily rendetlenség, szenvedés s minő csekély eredmény! – Nem a Verbőczy Magyarországa ez? S az a másik, ész és tudomány pompás alkotása, a kapitány egy szavára, a gépész egy érintésére mily diadalmasan szeli a hullámokat! Nem a modern állam jelképe ez? Nem ilyenné kell tenni az uj Magyarországot?
Főmunkái, az egymást gyorsan követő Hitel, Világ, Stadium, együttesen adják meg reformtörekvéseinek hatalmas, mindent felölelő programmját. Egekbe nyuló hármas piramid, – zengi róluk Arany. S valóban óriási távlatot nyitnak a nemzet előtt, rengeteg körképben tárják elébe jövendője panorámáját: a nagy, erős és boldog Magyarországot. Reményt keltenek, önbizalmat, hitet ébresztenek s munkára serkentenek mindenkit. Könyvek, melyekben a holt betük eleven, élő tényekké válnak s az álmok a valóság mezébe kezdenek öltözni. Világosság, mely boldogulásra és halhatatlanságra vezető utakra hinti fényét. Őrszemek, melyek könyesen és tündöklőn virasztanak az egész nemzet fölött s mindig előre néznek. Vakmerőn ragyogó, szabálytalanul nagyszerű általánosságok, melyeknek szines és fénylő árjába szinte belefuladnak a részletek. Lángelméjü szövevények, melyeknek útvesztőiben csak ő tud eligazodni,
