Interjúk A „rövid” 20. Századból. Marco Lupis
Чтение книги онлайн.
Читать онлайн книгу Interjúk A „rövid” 20. Századból - Marco Lupis страница 1
Az amerikai hadsereg helikopterének fedélzetén, küldetés közben
Marco Lupis újságíró, fotóriporter és író, aki a La Repubblica hongkongi tudósítójaként is dolgozott.
1960-ban született Rómában. A világ minden táján, de főként Latin-Amerikában és a Távol-Keleten dolgozott a legnagyobb olasz kiadványok (Panorama, Il Tempo, Corriere della Sera, L’Espresso, La Repubblica) és a RAI állami televízió külföldi különtudósítójaként. Gyakran küldték háborús övezetekbe. Azon kevés újságírók egyike volt, akik tudósítottak a Kelet-Timor függetlenségének kikiáltását követő mészárlásokról, a keresztények és muszlimok közötti véres harcokról a Maluku-szigeteken, a bali robbantásokról és a kínai SARS járványról. Több mint egy évtizeden át tudósított az egész ázsiai csendes-óceáni térségből, Hawaiitól az Antarktiszig. Interjút készített a világ számos prominens politikusával, főleg ázsiaiakkal, köztük a burmai Nobel-díjas Aung San Suu Kyivel és Benazir Bhutto pakisztáni miniszterelnökkel. Cikkei, amelyekben gyakran elítéli az emberi jogok megsértését, spanyol, argentin és amerikai napilapokban is megjelentek.
Marco Calabriában él.
INTERJÚK
a „rövid” 20. századból
Marco Lupis
Szemtől szembe a politika, a kultúra és a művészet 20. századi,
meghatározó alakjaival
Fordította: Czeiner Réka
Tektime
SZERZŐI TULAJDONJOG FENNTARTVA
Copyright© 2017, Marco Lupis Macedonio Palermo di Santa Margherita
Minden jog fenntartva a szerzőnek
Első olasz kiadás éve: 2017
© Tektime 2018
A mű szerzői jogvédelem alatt áll.
Mindennemű, engedély nélküli sokszorosítás – akár részben, akár egészben – szigorúan tilos.
„Az újságíró a pillanat történésze.”
Albert Camus
Francescónak, Alessandrónak és Caterinának
Bevezetés
Tertium non datur – Harmadik lehetőség nincs
Egy őszies napon 1976 októberében sietősen gyalogoltam a milánói Corso Venezia sugárúton a San Babila színház felé, első interjúmra készülve.
Tizenhat éves voltam, és Alberto barátommal együtt a „Spazio giovani” című, fiataloknak szóló rádióműsort vezettem Olaszország egyik legrégebbi, magántulajdonban lévő rádiócsatornáján, a Radio Milano Liberán.
Hihetetlen idők jártak, amikor úgy tűnt, hogy bármi megtörténhet, és gyakran meg is történt. Csodálatos idők. Szörnyűséges idők. Ezek voltak az „anni di piombo” [az ólom évei], a fiatalok tiltakozásának, az anarchiának, és azoknak az iskolai sztrájkoknak és tüntetéseknek az évei, amelyek elkerülhetetlenül erőszakkal végződtek. Ezek voltak a remény évei, tele olyan vibráló és mindent elsöprő, magával ragadó kulturális felbuzdulással, amely robbanással fenyegetett. Ezek voltak a fiatalok harcának és meggyilkolásának évei – hol a bal-, hol a jobboldalon. Egyszerű idők voltak: vagy az egyik oldalon álltál vagy a másikon. Tertium non datur – Harmadik lehetőség nincs.
De mindenekelőtt ezek voltak az idők, amikor mindannyian úgy éreztük – és gyakran tudtuk is –, hogy hatalmunkban áll változtatni a dolgokon. Hogy a magunk egyszerű módján változást hozhatunk.
A káosz, az izgatottság és az erőszak közepette igazából meglehetősen nyugodtak voltunk, elfogadtuk a dolgokat úgy, ahogy történtek. Terrortámadások, bombázások, a Vörös Brigádok... ezek mind részei voltak ifjúságunknak és kamaszkorunknak, de összességében nem aggasztottak minket túlságosan. Gyorsan megtanultuk, hogyan kell túlélni, és ez nem sokban különbözött attól, amivel később találkoztam a fegyveres konfliktusokban vagy polgárháborús körülmények között élő emberek esetében. Ők is alkalmazkodtak a szélsőséges életkörülményekhez, kicsit úgy, mint mi az 1970-es években.
Alberto és én tényleg változást akartunk elérni. Míg a mai gyerekeket a szelfizés, az Instagram és az okostelefonok kötik le, mi abban éltük ki határtalan lelkesedésünket és merőben önfeledt szemléletünket, hogy mindent elolvastunk, ami a szemünk elé került, és koncertekre, zenei fesztiválokra (ez volt az a varázslatos időszak, amikor a rockzene igazán szárnyalt) és filmklubokba jártunk.
Így történt, hogy álmokkal tele és egy diktafonnal felfegyverkezve sietve elindultunk a San Babila színház felé azon a több mint negyven évvel ezelőtti, napsütéses, októberi délutánon.
A találkozónk 16:00 órára volt kitűzve, egy órával a délutáni előadás kezdete előtt. Levezettek minket a színház alagsorába, ahol a színészek öltözői voltak. Az egyikben várt ránk az előadás sztárja, egyben első interjúalanyom: Peppino De Filippo.
Nem sok mindenre emlékszem az interjúból, és sajnos a rádióműsorunk felvételei valószínűleg elvesztek számos költözésem során.
Amire viszont ma is tisztán emlékszem, az a bizsergés, a feszült borzongás, amelyet az interjú előtt éreztem – és azután még nagyon sokszor életem során. Azt mondom, interjú, de én az interjút valójában találkozásnak tekintem; sokkal többnek, mint pusztán kérdések és válaszok sorozatának.
Peppino De Filippo legendás színpadi és filmszínészi pályafutása a végéhez közeledett – alig néhány évvel később meg is halt. Úgy üdvözölt minket, hogy fel sem állt a tükör elől, ahol éppen a sminkjét készítette. Kedves volt, udvarias és megnyerő, úgy tett, mintha nem lepte volna meg, hogy két pattanásos tinédzserrel találja szembe magát. Emlékszem, milyen nyugodtan és módszeresen készítette el a színpadi sminkjét, amely súlyosnak, vastagnak és nagyon fényesnek tűnt. De ami igazán megmaradt az emlékezetemben, az a mélységes szomorúság a szemében. Nagyon szíven ütött, mert olyan erőteljesen éreztem a belőle áradó szomorúságot. Talán tudta, hogy az élete a végéhez közeledik, vagy talán bizonyítéka volt ez a komikusokról szóló régi hiedelemnek, miszerint másokat megnevettetnek, de közben ők a legszomorúbb emberek a világon.
Beszélgettünk a színházról és természetesen a testvéréről, Eduardóról is. Elmesélte, hogy beleszületett a szórakoztatóiparba, és folyton úton volt a családi társulattal.
Amikor a társaságában töltött közel egy óra után távoztunk, tele volt a kazettánk és kissé zsongott a fejünk.
Nem pusztán az első interjúm volt; ez volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy számomra az egyetlen karrierlehetőség az újságírói pálya. Ez volt a pillanat, amikor először éreztem azt a furcsa, szinte bűvös kémiát riporter és