neki köszönhetjük megszabadulásunkat; ha ő nem jő, feldúlják a házat, Violát megtalálják, s megrontva vagyunk.
— Ki tehet róla? Mindenki igazságtalan, némelyek, mert elveik nincsenek, mások épp az elvek szigorúsága miatt. Vándory, mert minden emberben félangyalt, apád, mert mindenikben ellenséget lát...
— Anyám elbeszélé az egész történetet; Liptákné, én s az egész ház dicsérte Ákos viseletét; hasztalan! Apám mondá, hogy kár volt az úrfinak házához fáradni s megakadályozni a kutatást, mely legalább becsületét tisztára mosta volna; s hogy Ákos hihetőképp mindent előre tudott, s csak azért hagyá a dolgokat ennyire jőni, hogy magának érdemet szerezzen előttünk. Oh, ha apám tudná, hogy Viola itt volt! remegek e gondolatnál.
— Nem fogja megtudni soha; Liptáknéban bízhatunk, te nem szólsz és...
— De ha pörre kerül a dolog; apám mondá, hogy meg fogja esketni az egész házat, anyámtól az utósó szolgálóig, s akkor mit tegyünk?
— Nem fog történni; apád haragjában szólt, s később meg fog nyugodni. Mindenesetre neki ne szólj a dologról, amint őt ismerem, nem tartaná titokban; s elég ellenségei vannak, kik a történteket kárára használnák.
— Liptákné is azt mondja. De nem képzelheted helyzetemet; én, ki soha éltemben atyám előtt nem titkoltam semmit, s ki most e nagy hazugsággal lelkemen állok előtte, s nem merek szemébe nézni, ha velem szól, s nem örülni, ha karjaiba szorít; ki, valahányszor ajtó nyílik, remegek, hogy titkom elárultatott, s apám szeretetét elvesztém. Hidd el, Etelkám, nem tűrhetem e helyzetet.
— S mégis tűrnöd kell, kedvesem — szóla Etelka, sírva fakadt barátnőjét megölelve — , atyád nyugalma, szerencséje kívánja; neki ez áldozattal tartozol.
— Magam is úgy hiszem — válaszolt Vilma, könnyeit törülve — , de te nem ismered apám egész jóságát. Ha mellém ül s arcaimat simogatva jó leányának nevez, s elmondja, hogy életének boldogsága vagyok, s hogy az egész világtól megcsalatva, szerelmem agg napjaiban jutalmat ad minden szenvedéseiért, s nekem akkor eszembe jut: hogy mind e szeretetét többé nem érdemlem, hogy valamit titkolok előtte, hogy tudva, miként csak teljes bizalmat kér tőlem, én nem teljesítem e kívánatát; mit tegyek? Lábaihoz akarnék borulni s megvallani mindent, de akkor ismét nyugalma, becsülete jut eszembe, s magamba fojtom könnyeimet.
— Szegény Vilmám — szólt Etelka felsóhajtva — , s mégis alig tudom, ne irigyeljem-e helyzetedet? Én rég nem tárhatom ki szívemet apám előtt. De hidd el, minden rendbe jő ismét: a tisztújítás után, ha apám, mint reménylem, hivatalából kilép, apád haragja szűnni fog. Mihelyt Viola neje jobban lesz, talán Vándory veszi házához; a dolog lassanként feledésbe megy, s akkor majd szólhatsz apáddal is.
— Igen, de addig! Viola tudta, hogy az egész falu elfogására készül, s mégis eljött. Amint Liptákné mondja, nem képzelheti senki, miként szereti nejét; ki áll jót, nem jön-e el ismét, ma, holnap vagy akármikor. Házunk körül van véve kémekkel, s ha elfogják? Jézus Krisztusom! — sikolta föl egyszerre Vilma, a kert felőli ablakra meresztve szemeit — itt van!
— Kicsoda? — kérdé Etelka, hasonlóan oda fordítva tekintetét — nem látok senkit...
— Most eltűnt, de hidd el, Etelkám, ott állt, tisztán láttam szakállos képét a rostély mellett.
— Violát? hová gondolsz, ő talán harmadik megyében jár, s míg Nyúzó s a fél megye itt tanyázik, nem is jő vissza Tiszarétre. Fel vagy gerjedve, ha akarod, magam kimegyek, s a kertben körülnézek.
— Hagyd el, kedves Etelkám; meglehet, hogy csalódtam, én gyermek vagyok.
— Egész testeden remegsz — szóla Etelka, megfogva barátnéja kezét — , ha anyád látna, megijedne halványságodon, egy pohár vizet hozok, az segíteni fog.
Etelka fölkelt, hogy vízért a konyhába menjen, midőn a másik szoba ajtaján gyönge kocogás hallatszott.
— Kérlek, maradj mellettem — szólt Vilma, megfogva Etelka kezét — ki lehet ez ily későn? Én félek...
— Talán a bíró vagy más valaki, ki apádat keresi; meglátjuk. — Szabad!
Az ajtó lassan fölnyílt, és bejött — sok alázatos bók s engedelemkérés közt egy idegen zsidó, ki a thekhintetes, nagyságos kisasszonyoknak jóestvét kívánt.
Vilma előbbi félelme s e zsidó alázatos bókjai oly ellentétben álltak, hogy Etelka, főképp midőn a rémülést látá, mellyel barátnéja még most is az idegenre nézett, gyönge mosolyt nem nyomhata el.
Az idegen azonban, ki a két szoba közötti ajtóban állva, kezében mocskos kalapját forgatá, ha nem is hasonlított zsiványhoz, s látszólag gyönge termete s fegyvertelen kezeivel nem adott is rémülésre okot, azon egyediségek közé tartozott, kik a legbátrabbra is kellemetlenül hatnak. Üveges Jancsi, mert ez a név, melyen e személy, legalább e megyében neveztetik, egyike vala a legcsúnyább teremtéseknek. Gyönge tagjai, melyek az óriási fej terhe alatt látszólag meghajlának, a himlőhelyektől széttépett arc, melyet homlokára lógó vörös haja s a mocskos vörös szakáll félig eltakart; egyik szemén — mely, mint maga mondá, még gyermekkorában, midőn himlője volt, kifolyt — a nagy fekete tapasz, a másiknak bizonytalan tekintete, mely szüntelen forogva mindent föl látszott keresni, csak szemedet nem: oly egészt képezének, mely mindenkire visszataszító hatást gyakorolt, s melynek rútságát sem a kopott bársonynadrág, sem a sárga ujjú mellény, sem a kis szürke köpeny, mely ruházatát kiegészíté, nem takarhaták el. Maga Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt, főképp miután Vilma fülébe súgá, hogy ugyanezen arc az, melyet előbb az ablaknál látott.
— Mondtam, Tengelyi úr nincs idehaza — szólt Etelka — , jőjön kend később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.
— Nagyságos kisasszony — szólt a zsidó, mindig kalapját forgatva s a szobákban körültekintve — , ez szörnyű baj nekem, igen szükséges dolgom volna a jegyző úrral.
— Hát jőjön fél óra múlva; vacsorára, úgy tartom, visszajő.
— Talán majd addig künn várok — szólt a zsidó, helyéről nem mozdulva — , a teins úrnak nincsenek kutyái?
— Kutyái? — kérdé Vilma megijedve.
— Igen; ha kutyái nincsenek, majd az udvarban várok, másképp félek.
— Bátran várhat kend — válaszolt Etelka türelmetlenül — , nincs kutya a háznál.
— Igen, de talán a szomszédoknál; idegen ember vagyok, s taval a harmadik faluban csakhogy széjjel nem téptek, azóta úgy félek! — Itt az idegen hosszú történetet kezde beszélni: mint ment át a falun, hogy támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki véletlenül arra ment. — Bizony isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész köpönyemet széttépték, pedig még egészen jó volt, nem egészen új, de nagyon jó, öt forint harminc krajcáron vettem Pesten.
A zsidóban oly csudás vegyülete volt
