— Igaza van, amice! Igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.
Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála szükséges, mire tisztújításig az időt kevesellé, más módokat javasolt.
Mire a báró válaszolá: hogy ő sok módokat tud; az első mindjárt: ha megházasodnék.
— Nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre, főképp a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt szabadelvűbb ember három megyében, és most... no, de a fiú nem akar házasodni; — hallatlan! de nem akar házasodni.
— Hát ebben a járásban hogy állunk? — kérdé Slacsanek ismét a főjegyzőhöz fordulva; midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.
— Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.
— Tengelyi! — kiáltott a báró — Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztújításnál szembeszálljon?
— Csak éppen eggyel több, mint mi magunk vagyunk — válaszolt a nagy direktor — , a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek, s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.
A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:
— Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyíltan ellenünk, de mellettünk sem.
— Ecce — vágott közbe a báró — , fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki nem apját akarja alispánnak; mondom est ad...
— Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.
— Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok — mond ismét a jegyző. — Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek, mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.
— De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.
— Igen, a kortesek által; és én tudom — tevé hozzá halkabban a főjegyző — , nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha az egész az alispánnénak nem egészen ínyére lenne.
— Igaza van — szólt a báró hangosabban — , magamnak is úgy látszott, épp az alispánné mellett álltam, s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom — mondám én, midőn a kiabálást hallám...
— Vigyáznunk kell — szólt Szlacsanek, kinek a báró az egészt úgyis kétszer elmondá — , mert bizony rosszul állunk.
— Ami engem illet — válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér — , a teins úr ismeri buzgóságomat, azért legalább jótállok, hogy az ellenfél táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.
— És ki az ellenfél terveit ismeri — szólt a báró vígan kezeit öszvecsapva — , az félig megnyerte a csatát.
— Oh, csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! — sóhajta Slacsanek úr. — Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már arra valók, hogy velük restauráljon az ember.
Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hívá, hol a konferenciának kezdődni kelle.
Magyaroknak írok, s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott volna, s még dámáink is egy idő óta szívesen eljárnak üléseinkbe, hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leírásába ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Közepén zöld asztal. Körülte nehány táblabíró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik, homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül firkálva előttök fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:
Egy kis ülés a hazáért
Meg nem árt;
vagy legalább sokkal kevesebbé, mintha érte dolgozunk; — ez képe majdnem minden üléseink-nek, s habár az, melyre a táblabíró kar Réty házában öszvegyűlt, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma s zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé teszi.
Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első, Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s minden jelenlevőnek, mint ily konferenciáknál szokás, vagy maga, vagy valamely közel rokona számára hivatal ígértetett, báró Sóskuty pedig minden választandó tisztviselő fölött hosszú, magasztaló beszédet mondott, melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt — azon módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség megszerzendő.
Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett magának, s eziránti nézeteit írásba foglalni szíveskedett, az elnök véleménye szerint célirányos volna a tisztelt urat e jeles munka fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés köhécselés s mentegetődzés után megkezdé előadását, mely alatt Karvaly, hihetőképp, hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá, sőt később hortyogni is kezdett.
Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitűnőbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főképp azoknak szebbik neme e könyvet eddig olvasva Karvaly példáját kövessék, s mi írónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak azokat szedem ki az írott tizenkét ívből, mik közelebbről a megyét illetik. “Szokásban van Angliában — így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet tiszteletében senki fölül nem múlt — , hogy mielőtt valamely tárgy a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előtt mindig néhány férfira bízatik, hogy aziránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük, mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.”
A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen hazánkban legalább kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar Magna Charta, némelyek szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a másik csak fényes címet bír örökül; ki tagadhatja, hogy mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy levél, szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, miniszteri felelősség, jogegyenlőség stb. egyéb fő dolgokban
