s hogy Kislaky, ki előttök szinte a kertbe futott, könnytelt szemekkel mormogá fogai között: hej, mégis szép dolog a népszerűség!
Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért, s habár sokan volnának közöttök, kik a nép kegyeit szívökből megvetik s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket kérlelhetetlenek— vagy hívteleneknek találják, gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyok, mellyel e kincset kivívták, szívök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgyis Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség, s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szívesen vissza házához.
Kálmán s Ákos már a házhoz közelgtek, midőn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjök vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve csak e szavakat mondhatá: “hallod, fiam, ez neked szól”, nem magyarázhatá meg a történteket; midőn “éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony!” harsogott az ég felé, s minden beszélgetésnek véget vetett.
Kálmán s maga Ákos, annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó basszusával fölkiált: “vigyük az úrfit Etelka kisasszony-hoz, szeretett szolgabíránénkhoz”, s midőn egyszerre tíz kéz nyúl a boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából, s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky is, ki fiát Etelkának bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy Etelka neve az ovációból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne — s beszéd nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott, s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz-vilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép atillája széttépetett, s egy palack vörös bor, mely feléje nyújtatva széttört, a küzdőt tetőtől talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, s az előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához cipeltetett.
A zajra a vendégek a ház előtt öszvegyűltek, s hallva Etelka s Kálmán nevét, egy része bámult, más része gratulálni kezde. Az alispán zavarában mosolygva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen— , se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a tisztújítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés, s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz csatlakozva hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek sz.-vilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek, s küszöbe előtt a levegőben táncoltaták szerencsétlen imádóját.
Kálmán magánkívül volt. Így jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett atillával, borral leöntve, háromszáz nemestárs karjai között — ki nem érezné e helyzet kínait? Kért, sírt, káromkodott, mindent egyszerre, s mindent legkisebb süker nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya volt szobájában, s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a nagyreményű sz.-vilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt, ordíthatta el jókívánatait.
Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb — mint egy szerelemben megőszült ismerőmtől hallám — bizonyosan az, ha némely helyzetekben szívünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt valaha inkább érezte volna, mint Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére nevének kiáltozása bosszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabírónak esküdtre is van szüksége, s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy Bandi jegyzőnél, ki e szavak után rémséges kiáltások között, Rózsi helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabírájával együtt az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki mindehhez szüntelen mosolygva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté ki.
Önigazolásomra — ha olvasóim közt valaki azáltal, hogy a sz.-vilmosi jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószínűség törvényét talán sértve látná — csak azt mondhatom: hogy ha nem is mint Hegel hiszi — minden, ami van, az jó, legalább minden, ami való, közönségesen valószínű is, s hogy Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke, pödört bajsza oly neműek valának, hogy miután Sz.-Vilmoson — honnan Rózsi jó nemes házból származott — többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; főképp miután — ha az említett fekete szemek— s szőke bajsztól elvonatkozunk is — kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar színházba járt, több új s régibb zsebkönyvet olvasott, sőt nehány verset könyv nélkül is tudott, azon míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik mert közönségesen uraságuk viselt ruháiban járnak, s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak, szinte kisasszo¬nyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb tanácskozásokban, s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Újság olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetre méltó személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leírása nem várna reám, s e beszélgetés minden gyönyörei mellett ne lett volna különösen — szótalan.
Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden hölgynek s főképp szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan találtatik, képzelhetik a zavart, mellyel Rózsi annyi férfi jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain mindjárt Kálmán mellett látá, s hallá a közbizodalom szavát, mely őt esküdtségre jelelte ki, megnyugo-dott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mint ha az tulajdon lábain ment volna el tőle. Csendesen öszvetakarítá a szobát, mely a kortesek által kissé rendetlenségbe jött, és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté, s ő Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midőn a mellékszoba ajtajának nyílása vonta magára figyelmét.
E szoba Macskaházyé vala, s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyílt.
Rózsi a küszöbön állt meg, s világosan hallá Macskaházy szavát, ki ajtaját kulccsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez:
— Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.
— Ott leszek thekhinthetes uram! — felelt a másik hang, mely szinte keleti— , noha nem magyarnak látszott.
— A jutalmat ismered — válaszolt Macskaházy, s a két beszélgető együtt elment.
— Jaj nekem! — szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, Macskaházy szobájában volt, s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! — S ezzel bezárva ajtaját s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.
S
