vala az, mi közte s Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint ti. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.
Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében öszvegyűlt — hol minden táncmulatságok hihetőképp azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad ugyan e helyen a nemesség is — , vagy ha valamely előkelő táblabíró névnapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott, kérdésen kívül a leglármásabb Ákos volt, és senki divatszerűbben nem lépett föl, mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart, megfeledkezett, a szerepek megváltoztak, s Ákos helyett, ki reggel fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, estve Kálmán szemei jártak keresztbe, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban Ákos ivó teóriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a fiatal emberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan affektálunk.
Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál szótalanabbá vált, s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szívét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta viseltetett, rendkívül fölvidított — mert a bor leghamarabb száll fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne — , az udvariasság helyett, mellyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a parlagi úrfi hangján kezde beszélni; míg Etelka komoly tekintete s rövid feleletei hibáját eszébe juttaták, s az ebéd vége felé ő is, mint barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjá-hoz.
Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.
— Barátom — szólt padra vetve magát — , én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.
— Magadon kívül vagy — mondá Ákos, melegen szorítva kezét — , esztelenségeket beszélsz.
— Nem, nem, én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá — én lemondok — , én...
— Ne igyál bort soha, Kálmánom — úgy látszik, elszomorít.
— Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol...
Ákos ismét félbeszakasztá, s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletes-séggel, melyre csak szerető képes, elmondá: mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy, amint látszik, a bor inkább hatott reá, s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de hogyha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri nyakát, s több effélék. Mint minden desztillációnál a retorta felső részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz részei tiszta könnyekben peregtek le Kálmán arcain, s Ákos noha jól tudá, “honnan e könnyek”, eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szívesen látják, ha fiatal ember más valamitől részegül, mint bájaiktól, de, hogy mint a jó pezsgő hatása hamar eltűnik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelméről, s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját, s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisírá azon végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könnyzsákjaiban öszvegyűltek.
Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel fekszenek egymáshoz; később talán épp annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát, s ha egyszer elszomorodánk — annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit felejtettük.
Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem— , mint bortól részegedett meg, a levegő, a járás és könnyei után csaknem egészen kijózanodott, s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk, halandók között, ki az életben csak a jövő percre is biztosan számolhatna? Ki az, főképp tisztújítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?
Még a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szíve jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy éppen csak a leány vagyona hozá őt e gondolatra; de miután a két család birtoka határos vala, s pedig igen valószínűleg a teremtés első napjától mostanig, s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hízelgő a bor, mindenkit megerősít kívánataiban, s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, s ki jobb és bal szomszédját talán harmincszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, ki jobban illenék egymáshoz? meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ösmeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztújítás után szólani.
Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándoza körülötte, s a jámbor apa szíve hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek főszerepét ők játsszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, s e pillanatban épp az albírákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök, itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albíráját említé, háromszáz hanggal “Éljen Kislaky Kálmán”-t kiáltának. Az öreg úr — mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet — szédelgett gyönyörködésében, s midőn éppen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét súgá fülébe: mennyire kár, ha fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsőségnek tanúja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt, s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bízhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott, s nem vala hihető, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: “nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék, s diadallal Etelka szobájába hoznák?”
